Sorsforduló – 21. rész

– Petra –

Három héttel később Zsuzsát járőrautó vitte kórházba. Józsi engem hívott idegességében, így aztán ismét mind a négyen a kórházban várakoztunk. De ezúttal legalább örömteli okból.

– Ne járkálj már fel alá, elszédül tőled az ember – förmedt rá Viktor Józsira, mikor az már vagy huszadszor sétált el előtte.

– Majd meglátjuk, te hogyan viseled. Nem adok nektek többet egy évnél, és te fogsz itt ösvényt taposni a padlóba.

– Tévedsz, én bent leszek majd és fogom a feleségem kezét.

– Milyen feleségről beszélsz? Még arra sem tudod rávenni, hogy igent mondjon.

Úgy álltak egymással szemben, mint két acsargó vadállat. Deja vu érzésem támadt. Kezdtem megijedni, hogy egymás torkának ugranak, amikor megjelent a csecsemős nővér.

– Melyikük a Soltész apuka?

– Én, én vagyok!

– A kislány és az anyuka jól vannak. Most öltözzön be, bejöhet hozzájuk.

Józsi boldog izgatottsággal indult meg a nővér által mutatott helyiség felé, kezében a műtősruhához hasonló öltözetet tartalmazó csomaggal.

– Ebéd után feltétlenül gyertek vissza, akkor lesz látogatás.

Viki nyughatatlan volt, így már a látogatási idő kezdete előtt negyed órával ott toporogtunk a bejáratnál. Amikor beléptünk a kórterembe, Zsuzsa aludt, Józsi pedig a karjában tartott kislánynak gügyögött.

– Ó, de gyönyörű vagy! Te vagy a legszebb pöttöm kislány a világon.

Az első, akinek megmutatta, Viki volt. Leguggolt hozzá a picivel, hogy láthassa.

Viki óvatosan megsimogatta a baba karját, aztán mindannyiunk döbbenetére halkan rákezdett a Cini cini muzsika kezdetű gyerekdalra, amit idefelé a kocsiban énekeltem el neki. Nem gondoltam volna, hogy éppen a félelmet keltő rendőr bácsi lesz az első „idegen”, aki előtt hangosan beszélni kezd. Azon töprengtem, van-e ennek valami különösebb jelentősége. Vajon Viki sejt valamit, vagy csak a felnőttek megváltozott kapcsolatát érzékeli?

Józsi felegyenesedett és rám meredt.

– Tudod, az olyanokat, mint te, régen máglyára vetették.

Megsértődhettem volna, de olyan áhítattal a hangjában mondta, hogy képtelen voltam sértésként felfogni. Viktor nem volt ilyen elnéző.

– Legközelebb ezért beverem a képed. Szerencséd, hogy itt van a kicsi és Viki. – A fenyegetésre Józsi bárgyú vigyorral felelt, mire Viktor is megenyhült. – Inkább megyünk, mielőtt meggondolom magam. Amúgy sem hiányzunk most ide.

– Csak még egy kérdés – nézett rám hirtelen Józsi. – Lennétek a keresztszülei?

Szóhoz sem jutottunk.

– Minden gyereknek kell egy tündér keresztanya.

Viki halk kijelentése végszónak is megfelelt.

Hazafelé az autóban be sem állt a szája. Ez volt az első eset, hogy a közvetlen környezetében kisbaba született és ő odáig volt a gyönyörtől. Alig tudtuk ágyba dugni, olyan izgatott volt.

Este, filmnézésnek álcázott mélázásom közepette Viktor mellém telepedett.

– Hallottad, egy év, és nekünk is lesz egy ilyen pici csomagunk. A rendőrségnek nem mondhatunk ellent.

– Azt is mondta, nem tudsz rávenni, hogy hozzád menjek.

Ezen elgondolkodott.

– Oké, mégis ellentmondunk. A feleségem leszel.

– Ilyen biztos vagy magadban?

– Bennünk vagyok biztos. Petra…

– Korai.

– Miért?

– Mert alig három hónapja ismerjük egymást.

– Mi az elég?

– Nem tudom.

Felnyögött.

– Ne feszítsd túl a húrt, te nőszemély!

– Mert, mi lesz?

– Majd csak kitalálok valamit.

A következő fél órában inkább arról próbált meggyőzni, hogy hagyjam a fenébe a mozizást. Egy perc alatt sikerült neki, de nem akartam, hogy elbízza magát.

Két hétig vigyorogva járt-kelt, még Vikinek is feltűnt, Józsi meg egyenesen sportot űzött a cukkolásából. Még az sem tudta elvenni a fene nagy jókedvét, amikor épp üvöltöztem vele.

Kaptam tőle ugyanis egy mobilt. Ez még nem lett volna baj, sőt, értékeltem a gesztust, főleg, miután megláttam, hogy Márta barátnőm száma már bele is van mentve, Annáé, Barbié, Zsuzsáé és a sajátja mellé. Csakhogy volt ott még egy szám, amit nagyon is jól ismertem, Viktor viszont nem, legalábbis úgy tudtam: anyámék száma.

– Te beszéltél velük?!

– Igen. Nagyon kedvesek voltak, örültek, hogy jól vagy. Azt mondták…

– Nem érdekel, mit mondtak!

– Azt hittem, meg akarod látogatni őket.

– Igen, amikor felkészültem rá, nem akkor, amikor te úgy akarod. Nem volt jo…

Elhallgattam, mikor rájöttem, mit akartam mondani.

– Nem volt jogom a tudtod nélkül megkeresni őket. Ezt akartad mondani? Igaz, valóban nem volt, de akár hiszed, akár nem, éppúgy törődöm veled, mint te velem és Vikivel. Szeretlek, de van egy nagy hibád. Nagyon tisztán látsz mindent, ha másokról van szó, de a saját dolgaidban vak vagy, akár egy denevér. – Sápítoztam a felháborodástól, de kíméletlenül folytatta. – A szüleid szeretnek téged és aggódtak. Csak azért nem kerestek, mert azt hitték, mindent elrontottak, és nem akartak újra fájdalmat okozni neked. Abban reménykedtek, te magad fogod megkeresni őket, hogy megbocsátod az újabb tévedésüket. Csakhogy te nem vagy képes megbocsátani nekik, mert ezúttal nem tévedtek.

– Elég, hagyd abba! Hagyd már abba! Nem értesz semmit!

Nem tudtam elfojtani az érzéseimet. Nem akartam sírni, de kitört belőlem a zokogás. Igaza volt, ahogy Annának is, de ettől még nem tudtam legyőzni a félelmeimet.

– Igen, a fene egye meg, haragszom. Haragszom, mert nem tudtam olyan lányuk lenni, akire büszkék lehettek, akit szeretni tudtak volna. Nem akarom megint látni a szemükben, hogy csalódtak bennem. Nem hallgattam rájuk, nem tettem, amit kértek és igazuk lett. Csalódást okoztam. Megint. Mit gondolsz, miért nem hozzájuk menekültem?! Mert nem akartam, hogy tudják, újabb dologban mondtam csődöt!

– Istenem, Petra, butaságokat beszélsz. – Átölelt és az ölébe húzott a kanapéra. – Nem mondtál csődöt. Én személy szerint nagyon büszke vagyok rád. Erősebb vagy, mint bárki, akit ismerek. Teljesen egyedül leküzdöttél egy betegséget, amin az orvosok sem mindig tudnak segíteni; elvégezted az iskolát, úgy, hogy senki nem hitt benned; megvalósítottad az álmod és gyógypedagógus lettél, és megszöktél egy kapcsolatból, ami sokakat megölt volna.

– De nem… én nem… nem tudom, tudnék-e beszélni velük.

Nehezemre esett ezt kimondani, de ez volt az igazság. Már a gondolatra is, hogy előttük állok, összeszorult a torkom.

– Én tudom, hogy képes vagy rá. Ott leszek melletted és fogom a kezed, ha az kell.

Tényleg ott volt, és a kezemet is fogta.

Anyám első szava az volt, sajnálom, apámé az, kislányom.

Én nem tudtam megszólalni, de csak azért, mert már itt elbőgtem magam.

Nem indult kellemesen a beszélgetés, sem nekem, sem anyáméknak, de felettébb hasznosnak bizonyult. Kiderült, mindannyian önmagunkat hibáztattuk, szinte bujkáltunk egymás elől, holott csak le kellett volna ülnünk beszélgetni.

Hallgattam a mentegetőzésüket, hogy nem voltak jó szüleim, nem értették, mire van szükségem, nem támogattak, és rájöttem, csupán egyetlen hibát követtünk el, de azt közösen: nem osztottuk meg egymással a gondolatainkat. Vikivel máris többet beszéltem, mint a szüleimmel valaha, ami sokat elárult a kapcsolatunkról.

Amint erre rádöbbentem, ömleni kezdett belőlem a szó. Mindent elmeséltem, beszéltem a gyerekkori bizonytalanságomról és kétségbeesettségemről, a Zolival töltött hónapokról, Viktorról, Vikiről és a terveimről. Teljesen elképedtek, soha nem hallottak még ennyit beszélni.

Amikor ahhoz a részhez értem, Zoli hogyan lőtte meg Vikit, apám felugrott és járkálni kezdett.

– Az a mocsok szemétláda! Bántani merészelte a kislányomat és az unokámat! Örülhet, hogy lecsukták, mert különben…

– Milyen unokáról beszélsz, te bolondos vénember?

– Hogyhogy milyenről, hát a kislányról, a Vikiről.

– De hát ő nem az unokánk!

– Még nem. De össze fognak házasodni, nem igaz, kislányom? Úgyhogy nyugodj bele, Marcsi, most már nagymama vagy.

Felkacagtam ezen a képtelen párbeszéden.

– Viktor elmondta?

– Nem, angyalom, semmit nem mondott, csak annyit, hogy egy barátod, és hogy jól vagy.

– Akkor honnan tudod?

– A vak is láthatja, kislányom, a homlokotokra is tetoválhatnátok, akkor sem lenne nyilvánvalóbb, hogy szeretitek egymást. Mi is így voltunk anyáddal, körülöttünk már mindenki tudta, amikor mi még csak sejtettük. Négy hónap, ennyi kellett, hogy megkérjem anyád kezét és újabb kettő, hogy igent mondjon.

– Akkor én leköröztem, először alig hat hét után jelentettem ki, hogy feleségül akarom venni a lányát. Igaz, a válasz még nem biztos, mert Petra makacskodik.

– De hát mire vársz, édes lányom?

– Én, konkrétan rá – böktem Viktorra, mire belőle kirobbant a nevetés, apám pedig értetlenül megállt előttünk.

– Akkor most megkért vagy sem?

– Mint a mesében, igen is meg nem is.

– Jaj, hagyd már őket, Barna, ez az ő dolguk.

– Dehogy hagyom! Látni akarom az unokámat, az összeset, nem csak a készen kapottat, úgyhogy nem árt, ha csipkedik magukat.

– Ünnepélyesen megígérem, minden tőlem telhetőt meg fogok tenni – jelentette ki Viktor, mire kapott egy emberes hátba veregetést, hogy majd' kiköpte a tüdejét.

Erre inni kellett, méghozzá igazi hazait. A nagy örömködésnek és fogadkozásnak az lett a vége, hogy nekem kellett hazavezetnem, másnap pedig még azelőtt kiosontam a szobából, mielőtt Viki ránk ronthatott volna, nehogy meglássa, hogy ivott az apja.

A reggeli kávém mellett végigvettem a látogatás minden mozzanatát. Feltűnt, hogy anyám visszafogott volt és kissé merev, apám pedig duplán közvetlen. Nem emlékeztem, ez régen is így volt-e. Rájöttem, egyáltalán nem ismerem a szüleimet, de arra is, hogy ezt mindenképp orvosolni akarom.

Meghívtuk őket az augusztusi utcabálra, amin mindenki ott volt, aki élt és mozgott a faluban és környékén. Hatalmas ramazuri volt, nappal vurstlival, este pedig élőzenés, táncos mulatsággal.

Még javában zajlott a vásár, a körhinták szünet nélkül forogtak, amikor Viktor váratlanul felszívódott mellőlem.

– Nem tudjátok, hova tűnt?

Józsi fütyörészni kezdett, Zsuzsa, kezében a kicsivel, hirtelen rájött, hogy a fű növése a legérdekesebb látnivaló, Anna és Barbi egyszerre szaladtak Viki és Tomi után, anyámék pedig csak összemosolyogtak.

– Titkosügynöknek vagy pókerjátékosnak ne menjetek, mert felkopik az állatok. Mit tervez?

A választ nem tőlük kaptam, hanem magától Viktortól, aki a kis színpadon állt, kezében mikrofonnal és rám kacsintott.

Rosszat sejtettem. Nem akartam feltűnést, akármit is szeretett volna elmondani, az kizárólag kettőnkre tartozott, nem erre a pletykás népségre.

A következő pillanatban felcsendült egy számomra ismeretlen dallam. Azt hittem, rázendít és énekelni kezd, de ennél sokkal meglepőbbet tett. A mikrofont a zsebébe szúrta és amikor megszólalt az énekes, ő tolmácsolni kezdte a dalt, méghozzá jelbeszéddel. Alig tudtam figyelni a szavak jelentésére, a szemem szinte azonnal könnybe lábadt.

Mikor tanulta ezt meg, hogyan és miért? A végére megnyugodtam annyira, hogy értelmezni tudtam az utolsó sorokat:

„Fel kell állj, veled vagyok
vár még ránk százezer év,
ne hátra nézz.

Hisz lelkünk rég összeér, ha szól a dal,
s már köddé vált, a zűrzavar.
Hisz lelkünk rég összeér, ha szól a dal,
s már köddé vált, a zűrzavar.
Jöhet a tűz vagy jöhet a jég, hisz valaki megvéd már,
csak ne menekülj, ne félj, szemünkben a vágy, a szív az mindent lát.

A szív az mindent lát.”

Még fel sem ocsúdtam, amikor kezében a mikrofonnal megállt előttem a színpad szélén.

– Tudom, ebben sem volt kérdés, csak kérés, de ezúttal az sem marad el. Petra, eltöltenéd velem azt a százezer évet? Figyelmeztetlek, ha megint azt mondod, még korai, akkor idehívom Péter atyát és itt helyben elveszlek feleségül. Van nálam nyugtató, lónyi dózis.

Nevetés harsant, én pedig lefagytam. Nem, ezt nem tehette, nem kérhette meg ennyi ember előtt a kezemet.

De megtette, és nem kegyelmezett, leugrott a fűre és szorosan elém állt, hogy ezúttal csak én halljam.

– Petra, ne nézz így rám. Muszáj volt. Így, ha megint nemet mondasz is, bizonyítottam, hogy a szándékaim tisztességesek. Különben is, ide tartozol, ezek az emberek már a családod, mind szeretnek és elfogadnak. Maradj velem, légy a feleségem, légy Viki anyukája. Kérlek. Tudom, hogy félsz, de hidd el, ennek így kell lennie.

Nagy nehezen megtaláltam a hangom.

– Egy feltétellel.

– Bármit, amit csak kérsz.

– Soha, de soha ne hozz többet ilyen helyzetbe.

Felszabadultan felkacagott és magához húzott.

– Ezt nem ígérhetem, a lagziban is mind ott lesznek.

Erre már nekem is nevetnem kellett.

– Ez igent jelent?

– Igen, ez igent jelent.

Felkapott és megforgatott a levegőben, mire minden irányból éljenzés és taps harsant, majd, azt hiszem Józsi hangján, elhangzott az első „Csókot!” felkiáltás, amit tömeges kántálás követett. Mit volt mit tenni, teljesítettük a kérést. 

Befejező rész következik!