Sorsforduló – 17. rész

– Petra –

– Zoli, mi változott? Te itt vagy, én itt vagyok, akár most rögtön indulhatnánk, már a falut sem kell útba ejteni, Viktor haza tudja vinni Vikit.

– Te teljesen hülyének nézel?! A kiscsaj nem mondott volna semmit, de a redvás szeretőd rám küldené a zsarukat.

A szeretőm. Ó, bárcsak.

Felröhögtem a gondolatra. Itt térdelek egy fegyveres őrült előtt a porban, valószínűleg csak perceim vannak hátra és arra gondolok, miért is nem feküdtem még le Viktorral. Kész, vége, teljesen megzápult az agyam. Annyira rázott a hisztérikus röhögés, hogy már fájt a hasam, de kényszerítettem magam, hogy felálljak. Soha többé nem alázkodom meg senki előtt.

– Mit vihogsz, te hibbant tyúk?

– Úgy fogok meghalni, hogy te voltál az egyetlen férfi az életemben. Ez több, mint vicces, nemde? Egy szánalmas élet még szánalmasabb befejezése.

– Engem mersz te szánalmasnak nevezni?

A fegyver csöve ismét Viki felé fordult, de Zoli arca ezúttal nem fenyegetést, hanem eltökéltséget tükrözött. Reflexből rávetettem magam és a táskámmal a fegyver felé csaptam, sajnos túl későn. A pisztoly eldördült, én pedig Zolival együtt a földre borultam. A táskám messzire repült, azt használtam, ami maradt, karmoltam, haraptam, rúgtam, ahol értem, de még mindig markolta a fegyvert. Belekaptam a szemébe, így végre sikerült kivernem a kezéből, az pedig menekülésszerűen végigbucskázott a poros padlón és eltűnt egy méretes repedésben.

Kis híján elájultam, amikor megláttam, hogy Viki a földön fekszik. Felálltam volna, de Zoli megmarkolta a hajamat és visszarántott.

– Viktor! Viki…

Nem voltam képes kimondani, de nem is kellett, már ott térdelt felette. A következő percekben megszűnt számomra a külvilág, csak én voltam és Zoli.

Fölém kerekedett és a kemény fapadlóba vágta a fejem, egy pillanatra minden elsötétedett. Pechjére ezúttal nem lettem akarattalan bábu. Akkorát ordítottam, hogy szinte fájt, lelöktem magamról és olyan irtózatos dühvel ütöttem az arcát, amiről soha nem gondoltam volna, hogy bennem van. Újra a nappalinkban voltam és a véremmel vörösre festett szőnyeg felett ütöttem Zolit, mindazért, amit velem tett.

Addig püföltem, míg valaki fel nem emelt a földről, mint valami rongybabát. Lendületből fordultam és löktem előre az öklöm. Nem láttam, nem hallottam, csak azt tudtam, hogy ütnöm kell.

– Petra, elég, vége van!

Viktor lefogta a kezem, de én még mindig küzdöttem, míg le nem kevert egy józanító pofont.

– Petra, szedd össze magad, erre most nincs időnk, Viki fontosabb.

Elég volt kimondania a nevét, és rögtön visszatértem a jelenbe.

– Viki! – Odarohantam és lerogytam a kis test mellé. Bal alkarján Viktor pólójából készített bumfordi kötés virított, melyen máris átütött az élénk vörös vér. – Édes Istenem, mit tettem? Kicsim, nehogy meghalj nekem, hallod? Nem kiabáltál, nem halhatsz meg.

Fogalmam sincs, miket hordtam még össze, közben láttam, hogy Viktor ismét letérdelt, megemelte Viki sérült karját és egy ponton összeszorította a könyökhajlatban.

– Viktor, mondj már valamit!

Felnéztem rá, biztatásért könyörögve, azt akartam hallani, hogy nem lesz semmi baj, ehelyett egy rideg idegent láttam. Merev, érzelemmentes arccal tartotta és szorította tovább Viki karját, néhány másodpercre elengedte, majd kezdte elölről, akár egy gép. Úgy tíz perc elteltével újabb csíkokat tépett a pólójából, egyet labdává gyűrt, majd a többivel a már így is tetemes, átázott kötéshez rögzítette.

– Miért nem visszük haza, hogy rendesen lekezeld a sebét? … Viktor?!

Éles hangomra összerándult.

– Mert meglőtték, a fenébe is!

Ordítása fájt, de a szemében felcsillanó félelem még inkább. Komoly baj volt.

– Mondd, mit segítsek!

– Már nincs ölhetnéked?!

Tudtam, hogy ez mind nem nekem szól, mégis megrázott. De mit vártam? Viki az első, és ez így van rendjén.

– Mit csináljak? 

Homlokán már kiütközött az izzadtság, a combjánál véráztatta folt terült szét a nadrágja szárán. Nem tudtam, melyikük vére volt.

– Vedd át. Szorítsd itt, ezen a ponton, csillapítja a vérzést.

Felállt, de megingott, a nadrág szövetén tovább nőtt a folt. Tehát a vér az övé volt. Lenéztem Vikire, aki szintén a saját vérében feküdt. És mindez miattam.

Mielőtt ismét összeomolhattam volna, Viktor félretolt és ölbe kapta Viki ernyedt testét. Bicegve megindult lefelé a lépcsőn.

– Mindjárt itt lesz a mentő, elé megyünk. Emeld a teste fölé a karját, és közben szorítsd, ahol mutattam, de úgy négy percenként engedd el fél percre.

Nem válaszoltam, csak mentem mellettük és tettem, amit kért. Hamarosan meghallottuk a mentő vijjogását.

Viktor Vikivel mehetett a mentőben, én Annának szóltam, hogy vigyen utánuk, nem tudtam volna vezetni. Egész úton rettegtem, hogy mi vár ránk, mikor beérünk, Anna hiába kérdezgetett, csak egyszavas válaszokra voltam képes. A fejemben ezernyi kalapács dobolt, a látásom hol elhomályosult, hol kiélesedett, az arcom lüktetett, és bármelyik percben elhányhattam magam, de mindez semmi volt ahhoz képest, ahogy belül fájtam.

Ha Viki meghal, Viktor beleőrül, és én is.

Viktorra a traumatológia várójában találtunk rá. Farmerjának jobb szára hiányzott, combján hófehér kötés, ő mégis fel alá sántikált a székek között. Egyetlen hatalmas ideggóc volt.

Még mindig nem uraltam teljesen a hangomat, de tudtam, Anna úgyis megkérdezi, amit tudni szeretnék.

– Hogy van?

Viktor fel sem nézett, tovább rótta a köröket, úgy válaszolt.

– Elég sok vért veszített, de rendben lesz, viszont a golyó bent maradt. Most vizsgálja az aneszteziológus, utána viszik a műtőbe.

Ebben a pillanatban kifulladva és halott sápadtan Józsi viharzott be a váróba.

– Józsi, ne most. Nem érdekel sem a hülye helyszíned, sem a kérdéseid. Dugd…

– Engem sem. Hogy van Viki?

Viktor arcán egymást váltották a legkülönfélébb érzelmek. Düh, döbbenet, félelem és belenyugvás. Anna észre sem vette az új érkezőt, nem mozdult a fal mellől, mintha támaszra lett volna szüksége, de csupán feszült koncentráció látszott rajta. Én viszont teljesen tanácstalanul álltam a két harcias férfi között és azon imádkoztam, egymás torkának ne ugorjanak.

Viktor összehúzott szemmel méregette Józsit.

– Mit keresel itt?

– Tudni akarom, hogy van a lányom!

Majdnem elájultam. Megfogtam Viktor karját, megelőzendő a bajt, de ő tudomást sem vett rólam, sem az arcába detonált érzelmi bombáról. Ami csak egyet jelenthetett: már tudott róla.

Le kellett ülnöm. Viktor tudta. Anna tudta. Józsi tudta. Viki egy olyan titok miatt szenved majd' egy éve, ami valójában nem is titok.

Figyeltem a két férfit, a külsejüket, a gesztusaikat, a mimikájukat és azon csodálkoztam, hogy nem jöttem rá korábban. Viki egyértelműen az apjára hasonlított, tőle örökölte gesztenyebarna, hullámos haját, makacs állát, arany pöttyös barna szemét, de még a fintorait is.

Miután Viktor gépiesen ismertette vele a fejleményeket, Józsi leült a terem legtávolabbi sarkába, a falnak döntötte a fejét és mozdulatlanul meredt a plafonra.

Viktor lerogyott mellém, fejét a tenyerébe hajtotta és esküdni mertem volna, hogy sír. Én sem álltam messze tőle.

– Mióta tudod?

– Mit? Hogy nem én vagyok az apja, vagy azt, hogy Józsi az?

– Hogy nem te vagy a biológiai apja.

– Viki úgy másfél éves volt, amikor Melinda először a fejemhez vágta.

– Azt is ő mondta el, kitől van Viki?

– Nem, azt nem tudtam, csak sejtettem. Túl sok minden egybevágott és Viki túlságosan hasonlít az apjára.

– Istenem, akár egy szappanopera. – Döntésre jutottam, muszáj volt beavatnom. Túl sok volt már a titkokból. – El kell mondanod Vikinek.

Döbbenten nézett rám, hátrahőkölt, mintha pofon vágtam volna, majd megint felpattant.

– Eszemben sincs. Éppen elég, hogy nincs anyja, nem fosztom meg az egyetlen embertől, aki biztos az életében.

– A baj csak az, hogy ő pont emiatt nem biztos benned.

– Miről beszélsz?!

– Viktor…

– Csak mondd ki!

– Tudja, hogy nem te vagy az édesapja, ezért fél, hogy elveszíthet. Attól retteg, ha megtudod, nem fogod szeretni.

Szinte egy szuszra hadartam végig.

– Honnan veszed ezt?

– Ő mondta. Nem nekem, Manóval és Ferkóval beszélgetett és én véletlenül meghallottam.

Tudtam, hogy mérges lesz, de az arcára kiülő düh minden várakozásomat felülmúlta.

– A lovakkal … beszélt?! És mégis mikor akartad nekem mindezt elmondani?!

Mit mondhattam volna? Bármit válaszolok, olaj lett volna a tűzre, ilyen állapotban nem lehetett vele értelmesen beszélni.

– Csak nem megkukultál?! Azt is erre fogod, hogy miért hallgattál el egy ilyen fontos információt?! Viki az én lányom, bárki állítja is az ellenkezőjét. Nem volt jogod eltitkolni előlem.

Ez fájt.

El is felejtettem, hogy Anna is ott van, amíg meg nem szorította a karomat.

– Fiam, te nem tudod, mit beszélsz. Azt javaslom, próbálj meg lehiggadni, mielőtt olyat mondasz, amit később nagyon megbánsz.

– A lányom az életéért küzd, elnézést, ha kissé nyersebb vagyok a kelleténél!

– Hagyd, Anna, igaza van. Megyek, nem zavarok tovább.

Egész életemben úgy kezeltek, mint most Viktor: kigúnyoltak, sértegettek, egy senki voltam, akit félre lehetett dobni, ha éppen nem volt rám szükség. A különbség az, hogy akkor nem fájt ennyire. De többé nem tűrhettem, még Viktortól sem. Főleg tőle nem.

Megfordultam, hogy elmegyek, de két lépés után teljes sötétség borult rám és epe gyűlt a torkomba. A pánik enyhe kifejezés arra, amit éreztem. Nem mertem mozdulni, szó szerint a földbe gyökerezett a lábam. Nem tudtam, mi történt, mit kellene tennem. Megpróbáltam kitapogatni a környezetemet, de fogalmam sem volt, merre és milyen messze lehet a fal.

– Petra, minden rendben?

Anna hangja közvetlenül mellőlem jött. Felé nyúltam és megfogtam a karját. Ez megnyugtatott, és a látásom is ugyanolyan hirtelen visszajött, ahogy az imént megszűnt.

– Csak szédülök. Azt hiszem, a kelleténél kicsit jobban bevágtam a fejem. Keresek egy orvost.

– Veled megyek.

– Nem, maradj csak Viktorral, szüksége van rád.

– El ne tűnj, hallod?!

Megérdemelte, hogy őszinte legyek hozzá.

– Nem fogok, míg meg nem tudom, hogy van Viki.

Ekkor Józsi jelent meg mellettem és megfogta a könyököm, mintegy támogatásként.

– Majd én elkísérem, itt most úgysem tehetek semmit.

Lesétáltunk a kopár falakkal szegélyezett lépcsőn, de csak akkor szólalt meg, amikor kiértünk a folyosóra.

– Látszik, hogy maga nem idevalósi, nem kérdez.

– Kellene?

– Nem is érdekli?

– Ó, dehogynem, de az a tapasztalatom, hogy ha csendben vagyok, az emberek maguktól megnyílnak nekem. Persze, utána meg is feledkeznek rólam, de legalább megkönnyebbülnek.

– És ha én nem öntöm ki a szívem?

– Az a gyanúm, hogy előbb-utóbb akkor is megtudom, mondjuk a fodrásznál vagy a sarki vegyesben.

Felnevetett, de igazi vidámság nem volt a nevetésében.

– Igaza van, de akkor már inkább hiteles forrásból terjedjen a hír. – Hallgatott egy sort, mielőtt belekezdett. – Melinda és én évekkel ezelőtt szerelmesek voltunk. Azt akarta, vegyem el, de beijedtem, erre elhagyott. Úgy két évvel később véletlenül összefutottunk Pesten, nosztalgiáztunk egy kicsit, de mire felébredtem, eltűnt. Keresni kezdtem, és meg is találtam, Viktor feleségeként, négy hónapos terhesen. Rákérdeztem, kié a gyerek. Bevallotta, hogy lehet, hogy az enyém, de kijelentette, akkor sem válna el, ha biztos lenne benne. Dühös lettem, veszekedtünk, végül közölte, ha elárulom Viktornak, soha nem egyezik bele, hogy láthassam a gyereket, akár az enyém, akár nem. Mielőtt Viki megszületett, újra találkozni akart és aláíratott velem egy papírt, hogy akkor sem tartok igényt a gyerekre, ha vele történik valami. Nem sokkal később kértem az áthelyezésemet, hogy a közelükben lehessek.

– Gondolom, ennél azért jóval bonyolultabb volt a dolog.

– Ez volt a zanzásított változat.

– Mire gondolt Melinda, amikor azt mondta, ha történik vele valami?

– Én is megkérdeztem, de azt felelte, ne érdekeljen. Sokáig azt hittem, Viktorra utalt, ezért őt gyanúsítottam Melinda megölésével, de nem volt bizonyítékom.

Nem árultam el, hogy egy ideig én is ezt hittem.

– Miért gondolta meg magát?

– Nap mint nap láttam Viktort. Vikivel, az anyjával, ismerősökkel és idegenekkel, állatokkal és emberekkel egyforma tisztelettel és melegséggel bánt.

– Kivéve magát.

Elmosolyodott, amolyan elrévedő, emlékező mosollyal.

– Nos, igen, nem túl jól indult a kapcsolatunk. Szóval, miután megismertem, nem tudtam elképzelni, hogy ennyire kifordult volna önmagából.

Csendben tettük meg a hátralévő néhány métert.

– Azt hiszem, veszek három kávét és visszamegyek.

– Viktornak koffeinmenteset vegyen, nem hiányzik neki a tuning.

Felnevetett, tisztelgett, és magamra hagyott.

Bántam is meg nem is. Eddig legalább elterelte a figyelmemet a saját problémáimról, de volt mit végiggondolnom. Míg vártam, időm is adódott. Amint egyedül maradtam a tömegben, beszippantottak az egymásnak ellentmondó érzések és érvek.

Az nem zavart, hogy Viki fontosabb volt Viktornak nálam, talán nem is szerettem volna ennyire, ha nem így van. Viszont az olyan kapcsolatokból elegem volt, ahol bármilyen okból alárendelt szerepet szántak nekem. A beszéddel kapcsolatos problémáimra tett gúnyos megjegyzése pedig hab volt a tortán. Ebből is épp eleget kaptam, egy életre megcsömörlöttem.

Másrészt viszont… Zoli három hónapon keresztül minden lehetséges módon bántott, én pedig nem védekeztem, sőt magamat okoltam. Viktor most először lépett át egy bizonyos határt, és Viki feletti aggodalma olyan körülmény, amitől nem tekinthettem el, akármennyire fájtak is a szavai. Csupán egyetlen meggondolatlan megjegyzés, amikor szinte magán kívül volt a félelemtől és érzelmi sokktól – vajon valóban elegendő indok, hogy gondolkodás nélkül eldobjam magamtól a boldogságot?

Végül arra jutottam, ezúttal más a helyzet, mert képes vagyok kiállni magamért, és ha már most feladom, küzdelem nélkül, soha nem tudom meg, mi lett volna, ha kitartok. Eldöntöttem, hogy adok a kapcsolatunknak és Viktornak még egy esélyt, amennyiben igényt tart rá.

Ráadásul, rövid időn belül immár harmadszor akartam menekülni. Az első két alkalom csak bajt hozott. Mi más ez, ha nem jel, hogy menekülés helyett inkább álljak meg és harcoljak?

Folytatása következik!