Sorsforduló – 12. rész

– Petra –

Jól éreztem magam, nyugodtnak és felszabadultnak. Nincs több titok, végre van valaki, egy barát, aki elfogad az összes hibámmal együtt, és aki előtt semmit nem kell szégyellnem. Megerősödött bennem az elhatározás, hogy végleg lerázom, lezárom a múltamat, hivatalosan is. Újra akartam kezdeni, tervezgetni és felépíteni egy új jövőt – talán akkor a rémálmok is elmúlnak végre.

Viktor a tanya idősödő tulajdonosát hallgatta, aki lelkes fejtegetésbe kezdett az augusztus huszadikán tartandó utcabálról. Melegen rámosolyogtam, majd az egyik istálló bejáratánál épp eltűnő Viki után sétáltam. Lehet, hogy Viktor bízott a lovarda dolgozóiban és az állatokban, de én azért rajta akartam tartani a szememet.

A tágas épületben melegebb volt, de nem kellemetlen, a lovak és az alomszalma édeskés kipárolgása keveredett a kintről bekacsintó akácillattal, és bár soha nem éltem vidéken, mégis otthonos érzés volt belépni. Odasétáltam az egyik bokszhoz, óvatosan megsimogattam a barátságosan odalépő almásderes orrát, majd hozzáérintettem a homlokomat. Így állhattunk már néhány perce, a ló meg én, amikor eszembe jutott, miért is vagyok ott.

Végigsétáltam az állások közötti folyosón és az istálló szemközti ajtaján át újra kiléptem a szabadba. Kicsit távolabb körülkerített legelő kezdődött, ahol jelenleg is több ló szabadon volt, köztük a pej kanca és kiscsikója. Viki előttük állt, a kerítés első keresztgerendáján, egyik keze a kanca orrán pihent, másikkal a csikó homlokán végigfutó hókát simogatta.

Már majdnem elértem az utat szegélyező akácos szélét, amikor meghallottam: Viki a lovakhoz beszélt, méghozzá folyékonyan. Éppen mesét mondott a csikónak, miközben keze egy pillanatra sem pihent.

Megtorpantam az utolsó bokrok tövében. Nem akartam megijeszteni és egyben elárulni, hogy tudom a titkát. Tisztában voltam vele, hogy még a négyéveseknek is szükségük van magánéletre, különösképp azoknak, akik olyan szorongásokkal küzdenek, mint ő. Bizonyára nem volt véletlen, hogy csak a lovakkal beszélgetett.

Levegőt is alig mertem venni, nehogy észrevegye a jelenlétemet, úgy hallgattam lágy, dallamos hangját. Az átlagos négy évesekét meghaladó beszédkészsége már meg sem lepett, azon sem csodálkoztam volna, ha kiderül, máris folyékonyan olvas.

Miközben akác illata csiklandozta az orromat és lágy szellő borzolt a hajamba, teljesen belefeledkeztem a szavaiba, a hangsúlyába, és felidéztem, mennyire szerettem én is a meséket. Zoli mellett leszoktam róluk.

Merengésemet Viki nevetése zavarta meg. Azon kacarászott, ahogy Ferkó tejért furakodott az anyjához. Manó nyugodtan tűrte a csikó heves rohamát és szeretettel megbökdöste az orrával, mire Viki elkomorodott.

– Jó, hogy te vagy Ferkó mamája. Nekem nincs mamám, tudod? Meghalt. – Bennem rekedt a levegő. Most először beszélt az édesanyjáról. – Leesett a lépcsőn, mert apuval kiabált, pedig azt nem szabad, apa mondta. Apa nagyon sírt, azt mondta anyának, ne haragudjon rá, pedig nem is volt rossz. Nekem mindig akkor kellett bocsánatot kérnem, ha valami rosszat csináltam. Anya velem is kiabált, de ő nem kért bocsánatot. Én nem kiabálok senkivel, nem akarok meghalni.

Lehorgasztotta a fejét, én pedig már akkor sem tudtam volna megszólalni, ha tehetem. Manó, mintha értette volna, őt is megböködte.

Ettől kezdve naponta kisétáltunk a tanyára. Néha hármasban mentünk, de leggyakrabban csak Viki és én, én pedig minden egyes alkalommal követtem őt a lovakhoz. A lelkiismeretem háborgott ugyan a hallgatózás és a titkolózás miatt, de hallanom kellett, mi az, amit csak az állatok előtt mer kimondani.

Viki minden nap új mesét mondott és beszélt nekik Tomiról, a süteményekről és rólam.

Egyik nap annyira elmerültem a csodatévő lóról szőtt meséjében, hogy szó szerint megrémültem, amikor Viki felzokogott. Nem tudtam, mi történt, mit tegyek. Láttam, hogy nincs baj, legalábbis fizikai, mégis az ölembe akartam kapni és megnyugtatni, akkor azonban fel kellett volna fednem magam. Addig tipródtam, míg végül Manó, a kanca oldotta meg a helyzetet: orrával végigsimította Viki arcát, mire ő, szipogva bár, de felnevetett. Fellélegeztem. Megkönnyebbült, halk sóhajomra Manó felnézett, pont rám és nyihogott egyet. Szerencsére Viki neki szóló vigasztalásként értelmezte.

– Köszönöm, Manó, okos ló vagy. Bárcsak varázserőd lenne, mint az előbb a mesében. Elvarázsolhatnád aput, hogy tényleg ő legyen az apukám.

Azt hittem, nem értettem jól a szipogásától, de a folytatás minden kétséget kizárt.

– Anyu azt mondta valakinek a telefonba, hogy nem ő az édesapám, de ez titok, nem mondhatom el senkinek, csak neked és Ferkónak. Nem tudhatja meg senki, főleg apa nem. Akkor nem szeretne többé, pedig én nem akarok másik apukát. Ha tényleg ő lenne az apukám, még beszélnék is vele, mint veled, hogy boldog legyen. Az jó lenne, mert nem jó nem beszélni, de kiabálni akkor sem kiabálnék. És megengedném neki, hogy hercegnőnek hívjon, mert annyira szereti. Meg a nagyival is beszélnék, meg Petrával. Őket szeretem, de aput a legjobban.

Ő már nem sírt, én befelé zokogtam. Könnyektől vakon botorkáltam vissza az istálló jótékony rejtekébe. Nehezen sikerült összeszednem magam, de muszáj volt. Minden tartalékomat mozgósítottam, így, amikor Viki megjelent mellettem, még mosolyogni is képes voltam.

– Jól érzi magát a kis Ferkó?

Bólintott, megfogta a kezem és elvezetett egy karámhoz, amelyben egy gyönyörű fekete-fehér póni éppen a bendőjét tömte. Viki régi ismerősként köszöntötte, és adott neki egy kockacukrot a zsebéből.

– Szia, Bubba.

A mai a meglepetések napja volt. Viki megszólalt előttem a konyhán kívül. Tennem kellett egy próbát, még ha nemrég ugyanezért Viktort letoltam is.

– Szereted a lovakat?

– Nagyon. Te is?

– Ó, de még mennyire. Mindig beszélgetsz a lovakkal? Én nem szoktam, de lehet, hogy kellene. Szeretik, ha beszélsz hozzájuk? Más állatokkal is szoktál?

Direkt zúdítottam rá ennyi kérdést, reméltem, így elsikkad számára a lényeg és kíváncsi voltam, mindenre válaszol-e.

– Igen, mindig. Az állatok szeretik, ha beszélek hozzájuk.

Le voltam döbbenve. Nem bírtam leállni, itt volt a tökéletes alkalom, hogy kipuhatoljam a határait és bátorítsam.

– Szerintem apukád is nagyon szereti, ha beszélsz hozzá, és nekem is tetszik a hangod, örülök, hogy mostanában egyre többet hallom. Hidd el, én megértelek, tudom, hogy nehéz, de te nagyon ügyes vagy, büszke vagyok rád. Persze akkor is szeretünk, ha nem beszélsz, apukád különösen. Irigyellek, hogy ilyen fantasztikus apukád van, aki ennyire szeret téged.

Hallgatott, de tudtam, minden szavam célhoz ért. Szinte láttam, ahogy forgatja őket a fejében és igyekszik minden információt a helyére illeszteni. Szája felett apró izzadtságcseppek jelentek meg, majd újra megszólalt, ezúttal suttogva:

– Apának ne mondd el, hogy beszéltem veled. Szomorú lenne.

– Nem hiszem, hogy emiatt szomorú lenne, azt hiszem, inkább örülne, de ha ezt szeretnéd, nem mondom el neki.

Kicsit megnyugodott, de még mindig remegett.

– Bubba a te lovad?

– Igen, de még nem tudok lovagolni.

– Én sem, majd együtt megtanulunk, jó?

Olyan hálásan nézett fel rám, hogy képtelen voltam megállni, meg kellett ölelnem. Ha már megöleltem, fel is kaptam és addig forgattam körbe-körbe, míg mindketten el nem szédültünk.

– Mi ez a ribillió, lányok?

Egyáltalán nem hallottam, hogy jön, így Viktor hangja hideg zuhanyként ért. Évek óta nem éreztem ezt hétköznapi szituációban, de most gombóc gyűlt a torkomba és éppúgy ledermedtem, mint régen. Láttam, hogy Viki is, ez kilökött a sokkból, mert tudtam, nekem kell erősnek lennem, hogy segíthessek neki.

– Csak megnéztük a kiscsikót és Bubbát.

– Honnan tudod a nevét?

Már Viktor döbbent tekintete láttán tudtam, hogy hibáztam. Vikire pillantottam, mire ő határozottan a reteszes ajtón lévő kis fémlapra mutatott és megforgatta a szemét. Tipikus „Apa, még ezt sem tudod?” üzenete volt. Sokadszor okozott meglepetést.

– Én meg már azt hittem, ilyen jók vagytok Activityben. A Bubba nem éppen könnyű feladvány.

Kifújtam a levegőt, de szükségem volt egy kis levezetésre.

– Versenyezzünk hazáig.

Amíg futottunk, végig zakatolt az agyam, újra és újra végigvettem magamban az elmúlt napokban hallottakat.

Három dolgot biztosan tudtam.

Viktor semmilyen módon nem bántotta Melindát. Nem tudom, hogy hihettem akár egy percig is, hogy képes lett volna megölni. Kifakadása csupán a gyász és az önvád megnyilvánulása volt. Veszekedtek, amikor Melinda meghalt, így ez érthető, de azon sem csodálkoztam volna, ha Melinda betegsége miatt is magát okolja.

Viktória valószínűleg valóban szelektív némaságban szenved, ugyanakkor ennél jóval többről lehet szó. Azok alapján, amit megtudtam, nyilvánvaló, hogy végignézte az édesanyja halálát, ami már önmagában elég lenne bármilyen pszichés zavar kialakulásához, akár kötődött hozzá, akár nem. Az egyik ok, amiért elutasítja a beszédet, az az irreális félelem lehet, ha kiabál, meghal, noha, abban nem vagyok biztos, hogy pontosan tisztában van a halál fogalmával. A másik dolog, amitől még a halálnál is jobban retteg, az az apukája elvesztése.

El is jutottam ahhoz az információhoz, ami engem is szó szerint sokkolt. Viktor nem Viki édesapja. Viki láthatóan azt hiszi, ezt csak ő tudja, és ha kitudódik, ha Viktor megtudja, akkor nem fogja szeretni. Ez is elég frusztráló lehet neki ahhoz, hogy a szóbeli kommunikációját teljesen blokkolja, illetve leszűkítse kizárólag állatokra.

Viki, tudtán kívül, a legfontosabb információkat adta meg nekem, mintha egyenesen a kérdéseimre válaszolt volna, a baj csak az volt, hogy nem igazán tudtam velük mit kezdeni. Ráadásul, ismét titkolóznom kellett, ha nem akartam elveszíteni Viki bizalmát – márpedig az törékeny dolog. Másrészt, bár ez elég önző hozzáállás, Viktor annak valóban nem örült volna, hogy a lánya engem avatott be és nem őt. Nem akartam pont most újabb éket verni kettőnk közé. De ha később kiderül, hogy én tudtam dolgokat, amiket nem mondtam el neki… Elég!

Teljesen bepörögtem a lehetséges variációk taglalásától. Az a sok mi lenne ha és de. Bárhogy döntök, valaki biztosan sérül.

– Breko, breko, Föld hívja Petrát, vége.

– Tessék, szóltál?

– Annyira elmerültél a gondolataidban, csodálkozom, hogy egyáltalán hazataláltál. Örülök, hogy a lábaid már maguktól is idevezetnek.

Ennek a kijelentésnek viszont én örültem, annak ellenére, hogy láttam Viktoron, megint olyat mondott, amit nem gondolt át. Azonnal elszálltak iménti zavaros gondolataim. Majd foglalkozom velük később. Gyorsan felágaskodtam és adtam egy puszit a szájára.

Elkerekedő szeme megmosolyogtatott.

– Megyek, lezuhanyozom.

Szinte repültem felfelé a lépcsőn, a zuhany alatt pedig azon kaptam magam, hogy dúdolok.

Azt hiszem, ilyet még soha nem csináltam. Még soha nem kezdeményeztem, sem szóban, sem tettel. Jó érzés volt, noha a gyomrom remegett az izgalomtól. A labda immár Viktor térfelén, vajon mit lép? Úgy tesz, mintha semmi nem történt volna, távolságot tart vagy közeledni fog?

A vacsora oldott hangulatban telt, olyannyira, hogy már-már azt hittem, Viktor az első eshetőség mellett döntött. Miután azonban Vikit letettük aludni, megtörtént, amire már három hete vágytam, vártam.

Éppen a virágokat locsoltam a nappaliban, az egyik olyan magasan volt, hogy székre kellett állnom, amikor hirtelen felkapott és megforgatott, mint én Vikit délután. Nem tehettem róla, de nevetnem kellett. Nem rajta, csak úgy, mert abban a pillanatban, a karjában, boldog voltam.

– Köszönöm.

Nem értettem.

– Mit?

– Nem tudom, mindent. Hogy bízol bennem, hogy Viki bízhat benned, hogy segítesz nekünk, hogy Viki sokkal felszabadultabb, mióta itt vagy, hogy felébresztettél.

Végre letett, de el nem engedett, karját a derekam köré fonta és szorosan magához húzott, míg már csak centikre volt az arcom az övétől. Csak suttogni tudtam.

– Ennyi mindent tettem volna?

– Ennél sokkal többet.

Még közelebb hajolt, a szánk összeért, és végre otthonra találtam. Szinte éreztem, hogy a szívemből láthatatlan indák százai nyúlnak ki és át- meg átszövik őt, a házat, a falut, ide kötve engem. Míg a szívem azzal volt elfoglalva, hogy érzelmek tömkelegét zúdítsa rám, addig a testem bizsergett, lángra gyúlt és mind többet akart abból a hőből és energiából, amit Viktor adott, majd a kapott meleget megduplázva küldte vissza. Mintha eggyé váltunk volna, úgy áramlott bennünk oda-vissza, még azután is, hogy ajkaink elváltak.

– Petra, muszáj elmondanom valamit – lihegte kifulladva, szinte a számba.

– Hallgatlak, csak kérlek, ne engedj el.

Felnyögött, mintha a szavaim fájdalmat okoztak volna neki.

– Akkor is elmondom… Soha, semmilyen módon nem bántottam Melindát, ahogy mást sem. Legalábbis nem akarattal. Na, jó, sráckoromban állítólag behúztam egyet a szomszéd kölyöknek, mert megkarcolta a bringámat. – Közbe akartam vágni, de nem hagyta. – Tudom, hogy a múltkor megijesztettelek. Magam sem értem, miért szakadt ki belőlem, amit mondtam. Azt sem csodáltam volna, ha fogod magad és hajnalban megszöksz. Köszönöm, hogy maradtál. Köszönöm a bizalmadat. Igyekszem nem elveszíteni.

– Én értem és megértem. Ki akartad adni magadból. Veszekedtetek, amikor meghalt, teljesen természetes reakció, hogy hibásnak érzed magad.

– Nem csak ez volt az oka. Nem tudtam segíteni neki, hogy leküzdje a betegségét.

– Senki nem tudott volna többet tenni, ha ő nem akarja.

– Rettegek, hogy Viki örökölte és őt sem tudom megmenteni.

Erre nem tudtam mit mondani, így csak még szorosabban öleltem. 

Folytatása következik!