Küldetés (túl)teljesítve
Valamivel egy után ébredtem és
kellemesen nyújtózkodva gondoltam vissza az álmomra, amelyben
Keith ismét jelentős szerepet töltött be. Erről eszembe jutott,
hogy fel kell hívnom, így gyorsan előkerestem a kis kartonlapot és
bepötyögtem a számokat a telefonomba. Az első csöngetésre
felvette.
– Szia, felébredtem –
mondtam egyszerűen.
– Máris ott vagyok!
Kábán és értetlenül néztem
az elnémult készüléket, majd ráérősen kiballagtam a konyhába
kávét főzni.
Cathy ilyenkor Helennel vagy
Beckyvel lement a partra, mondván, ne zavarjon a pihenésben, de
valószínűbb, hogy a langyos homok, a napfény és a lágy
hullámverés csalogatta le minden egyes nap. Éppen bekapcsoltam a
kávéfőzőt, amikor kopogtak.
Magamra kaptam a köntösöm és
kikukucskáltam a kémlelő nyíláson. Keith állt az ajtóban, egy
csomaggal a kezében. Döbbenten nyitottam ki neki az ajtót.
– A küszöbön aludtál?
– Majdnem. Mondtam, hogy
azonnal jövök, ha hívsz. Itt töltöttem az éjszakát a szomszéd
szállodában.
– És mi van a dobozban? –
kérdeztem nagyokat szimatolva, mert étvágygerjesztő illatok
csiklandozták az orromat.
– Látom éhes vagy. Akkor
előbb eszünk.
Bevonult a konyhába és az
említett dobozt szétnyitva letette az asztalra. Kíváncsian
pislogtam rá, nem értettem, mi az, hogy előbb, de győzött az
éhségem, így inkább rávetettem magam a mennyeien illatozó
ételre. Az első falatok után azonban eszembe jutott, valószínűleg
nem azért jött, hogy végignézze, ahogy eszek.
– Nos, köszönöm a házhoz
szállítást, de nyugodtan rátérhetsz jöveteled valódi okára.
Mi volt olyan sürgős?
– Lenne kedved eljönni velem
vitorlázni ebéd után?
– Rendben, úgy tűnik, mégsem
olyan sürgős – bólintottam beleegyezően. – Ez esetben
szolgáld ki magad, az adagból ítélve még te sem ettél.
Csak az engedélyemre várhatott,
mert vigyorogva leült az asztalhoz és nekilátott, hogy elpusztítsa
a hatalmas mennyiségű kínai mangós csirke rá eső részét.
Evés közben elgondolkozva
figyeltem. Már semmit nem értettem. Mi
volt az a sürgős megbeszélni való, ami most mégis várhat? És
mi ez a hirtelen kimozdulhatnék? De
hiába bámultam, egyetlen szóval sem volt hajlandó még csak
utalni sem arra, hogy mit akar.
Amikor végeztem az evéssel, a
fürdőben magamra kaptam egy halásznadrágot és egy inget, gyorsan
írtam egy cetlit Cathynek, majd jeleztem, hogy útra kész vagyok.
Bár szégyelltem magam, nem húzódtam el, amikor a derekamat
átkarolva a lifthez vezetett. Nagyon is élveztem a közelségét,
minden nyugtalanságom ellenére. Megborzongtam, amikor meleg ujjai
meztelen bőrömhöz értek az ing alatt. A házból kilépve a kezem
után nyúlt, de az arcomat fürkészte, valószínűleg azt várta,
hogy tiltakozni fogok, és valóban nem jártam messze tőle –
egyre ott motoszkált a fejemben Adriana kedves, mosolygós arca.
Persze nem bírtam ellenállni – olyan régen éreztem már
összekulcsolódó ujjaink meghitt melegét.
Meglepődtem, amikor a mólók
helyett a parkoló irányába húzott, a motor előtt pedig
szabályosan gyökeret vertem.
– Vitorlázásról volt szó.
– A hajó viszont nem itt van
– világosított fel, és felém nyújtotta az egyik bukósisakot.
Hezitáltam. Vajon
Adriana tudja, hogy Keith hol, és főleg, kivel van éppen?
– Keith, én nem megyek –
léptem hátra egyet.
– Valami baj van? –
Értetlenül nézett rám, sisakot tartó keze lehanyatlott.
– Sajnálom, de nekem ez nem
megy. Én erre képtelen vagyok. – Elfordultam, hogy ne lássa az
arcomat, és dühösen letöröltem az első szökevény
könnycseppet.
Már az épület sarkánál
jártam, amikor elkapott. A derekamnál fogva megperdített és
magához rántott. Ajkai lágyan, mégis ellentmondást nem tűrően
követelték a viszonzást. Karjaim maguktól kulcsolódtak a nyaka
köré, ujjaim dús haját markolták. Nekiszorított az épület
falának, az érdes felület felhorzsolta a hátamat, de szinte észre
sem vettem. Olyan intenzitással válaszoltam a közeledésére, hogy
megijedtem magamtól. Ő pedig a könnyeimtől rémült meg.
– Ne haragudj, nem így
terveztem – húzódott el tőlem. – Nem akartam fájdalmat
okozni, de nem engedhetem, hogy megint elküldj.
– Nem fáj semmim –
válaszoltam lehajtott fejjel. Nem is hazudtam nagyot. Fizikai
fájdalmat tényleg nem éreztem.
– Akkor miért? – Felemelte
a fejemet, hogy a szemembe nézhessen, és óvatosan letörölte az
arcomat.
– Mert állandóan magam előtt
látom Adrianát! – vágtam a képébe. – Bármit is gondoltál eddig rólam, nekem ez a hárman párban kapcsolat nem alternatíva.
Olyan arcot vágott, mintha
gyomorszájon vágtam volna.
– Azt hiszem, épp most
bizonyítottad be, hogy én vagyok a világ legnagyobb marhája. –
Tudta, hogy nem értem egyetlen szavát sem, mégse adott bővebb
magyarázatot. – Ha azt mondom, hogy ő nem az, akinek gondolod,
akkor velem tartasz?
Beletelt egy kis időbe, míg
felfogtam, mit is mondott. Szó nélkül nyújtottam a kezem a
sisakért, mielőtt azonban átadta volna, még egyszer az ajkamra
hajolt, ezúttal épp csak érintve azt. Megfogta a szabad kezem és
le sem vette rólam a szemét, míg fel nem ültem mögé a motorra,
mintha attól tartott volna, hogy megint meggondolom magam. Átöleltem
a derekát, hozzásimultam, és rájöttem, hogy tévesen ítéltem
meg a motorozást – fantasztikus érzés volt ismét ilyen közel
lenni hozzá, érezni a szívdobbanásait, pezsdítő illatát.
Meg sem lepődtem, hogy az
öbölben kötöttünk ki. Kéz a kézben léptünk a hajóra, Keith
azonban annak eloldozása helyett levezetett a lépcsőn. Az asztalon
egy vázában egyetlen szál vörös rózsa díszlett, mellette két
pezsgős kristály kehely. Kérdő tekintetemre egy vállrándítás
volt a válasz: – A KisS-ben nem tudtunk koccintani.
Szavai ellenére nem mozdult,
még mindig az ujjaimat szorongatta.
– Visszakaphatnám a kezemet?
– kérdeztem.
– Egy hónapja nélkülözöm
a közelséged – válaszolta közelebb húzva magához. – Ennyi
jár nekem.
– De szükségem lenne rájuk
– néztem fel rá.
– Mihez?
– Például, hogy kinyissuk a
pezsgőt, mert gondolom az is van valahol – kezdtem –, meg ehhez
– Kiszabadított kezemet a pólója alá csúsztatva, tenyeremet a
hátára simítottam. –, és ehhez is. – Másik kezemmel a
tarkójánál fogva lehúztam magamhoz, hogy megcsókolhassam.
Nem tiltakozott, de amikor
felemelte a fejét, kissé elhúzódott.
– Tönkretetted a tervemet –
mondta álcsalódottan. – Azt hittem, haragszol rám és ki kell,
hogy engeszteljelek.
– Ez esetben vedd tudomásul,
hogy nagyon is haragszom!
Elengedett és az egyik háló
felé vette az irányt. Hangos sóhajom hallatán felkuncogott.
– Máris visszajövök –
szólt vissza a válla fölött.
Amikor újra megjelent az
ajtóban, már egy másik, fekete póló volt rajta, mellkasán
„Bocsáss meg” felirattal.
– Miért is? – kérdeztem
felhúzott szemöldökkel. Hallani akartam, miért gondolta meg magát
velem kapcsolatban.
– Mert egy vadbarom voltam.
Chris elmondta, hogy soha nem volt köztetek semmi, sőt, te egész
végig úgy tudtad, hogy… mondjuk úgy, hidegen hagyod. –
Elvigyorodott, de a következő szavaknál, már újra komoly volt. –
Olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amikkel megbántottalak. Sajnálom.
És Adriana miatt is elnézést kell kérnem. Az unokahúgom. Azért
vittem magammal tegnap, hogy féltékennyé tegyelek, hogy érezd egy
kicsit azt, amit én éreztem, hátha úgy könnyebben megbocsájtasz.
De fordítva sült el a dolog. Amikor a parkolóban elutasítottál,
mert azt hitted, van valakim, rájöttem, mekkora marha voltam, hogy
egyáltalán felmerült bennem a gondolat, hogy képes lennél arra,
amivel gyanúsítottalak.
– Ennyi?! – kérdeztem
megjátszott felháborodással, amikor elhallgatott. – Ez volt a
nagy terv?! – Eszem ágában sem volt elárulni neki, hogy ami
Adrianát illeti, nagyon is bejött a számítása.
– Reméltem, hogy megkérdezed.
– Megfordult és újra a szoba felé vette az irányt. A hátán
újabb felirat díszelgett.
A pánik ismerős jeleit
észleltem magamon, ezúttal azonban biztosan más váltotta ki,
egész pontosan a „szerelem” nevű betegség. Emésztgettem egy
darabig, de amikor percek múlva sem jött vissza, utána mentem. Az
ágyon tengernyi vörös rózsaszirom hevert festői
összevisszaságban, ő pedig előtte állt, feszült testtartással,
háttal nekem.
– Én is – suttogtam,
átölelve a derekát.
Csak erre várt. Feszültsége
elillant, megfordult és csókolni kezdett ahol ért. A póló
gyorsan lekerült róla, elvégezte a feladatát, már nem volt rá
szükség, és a többi ruha is hamar feleslegessé vált. A
rózsaszirmok ezernyi bársonyos ujjként simogatták a testünket,
illatuk belénk ivódott, biztosítva minket afelől, hogy évek
múltán is ezeket a varázslatos pillanatokat juttatja majd
eszünkbe. Keith számolatlanul suttogta, sóhajtotta, nyögte a
fülembe, mennyire szeret, és én hatványozottan viszonoztam minden
egyes vallomást. Nem érdekelt, mit hitt, hogy én mit hittem, csak
az számított, amit abban a pillanatban éreztünk, amire
bizonyítékkal szolgáltunk egymás felé.
Úgy egy óra múlva pezsgőt
szürcsölgetve üldögéltünk egymás mellett, szerelemmel és
boldogsággal köszöntve az új évet, az új, közös jövőt.
– Van egy ajándékom
számodra. – Letette a poharát és fel akart kelni, de
megakadályoztam. Gyorsan én is az ágy mellé tettem a poharat és
visszadöntve az ágyra, fölé gördültem.
– Nekem jobb ötletem van.
– Nem vagy te egy kicsit
telhetetlen? – kérdezte kuncogva.
– Hát, most, hogy Chris
tiltott gyümölcs lett számomra, helyette is neked kell
teljesíteni.
– Ezt mindig az orrom alá
fogod dörgölni, igaz?
– Erre mérget vehetsz –
Játékosan beleharaptam a vállába, mire megborzongott. –, de
talán el tudnád érni, hogy megfeledkezzem róla.
– Igyekezni fogok. –
Hirtelen fordult egyet és maga alá tepert, átvéve az irányítást.
– Mellesleg, szívesen bezsebelem a jutalom rá eső részét is.
– Szerintem nem lesz ellene
kifogása – suttogtam bele az újabb csókba.
Amikor felébredtem, Keith
szerelmes tekintete volt, amit először megláttam, majd a párnán
köztünk heverő hosszúkás dobozkára siklott a pillantásom.
– Mi ez?
– Az ajándék, amiről
beszéltem – tolta közelebb hozzám.
Óvatosan leemeltem a tetejét.
A karkötőm volt benne, amiről azt hittem, végleg elveszett.
Könnyes szemekkel néztem fel rá, mire kiemelte a bársony párnáról
és a csuklómra akasztotta.
– Ezt szorongattad, amikor
kihoztalak a raktárból – mondta halkan és közelebb csúszva
átölelt. – El volt szakadva. Megcsináltattam.
– Kár, hogy nem ismerhetted.
Nagyszerű lány volt, és a legjobb barát. – Elemi erővel tört
rám a lelkiismeret furdalás, hogy a szeretteim halála ellenére,
hogy tudok ennyire boldog lenni, de Keith kitalálta a gondolataimat.
– Biztos vagyok benne, ahogy
abban is, hogy örül a boldogságodnak.
– Igen. Biztosan így van.
Amikor újra repülhettem, első
dolgunk volt meglátogatni Tina sírját. Elmondtam Neki, milyen
sokat jelentett nekem a barátsága, hogy vidámságával és sugárzó
optimizmusával a legrosszabb dolgokat is segített átvészelni, és
csak neki köszönhettem, hogy nem roppantam össze az apa mellett
végigszenvedett évek alatt. A nedves hideg ellenére is melegség
járt át a rengeteg szép emléktől, de még így sem
szabadulhattam a gyász hűvösétől, mert végig ott lüktetett az
agyam és a szívem minden szegletében, hogy nem láthatom többé,
nem viszonozhatom mindazt, amit értem tett.
Nem tudom, vajon látott,
hallott-e, de hinni akartam. Szükségem volt a tudatra, hogy
Keith-nek igaza van, Tina mindent lát és velünk együtt örül.
Mivel nem volt alkalma számon
kérni Cathytől a viszontlátás feltételeként meghatározott tíz
csínyt, a húgom papírra vetve hagyta ott neki:
- Kiarával, a házirend tiltása ellenére, kifestettük a szobánk falát.
- Titokban kicseréltük az énektanár kottáit, így a következő órán kénytelen volt kedvenc dalainkat megtanítani az osztálynak.
- Az undok Mrs. Beegelow nem tud többé diákokat bántani, mert eltörtük a botját…
- …de előtte még Kiara telefonjával felvettük az egyik esetet, és eljuttattuk az igazgatónőnek.
- Kevinnel egyszer kiszöktünk fagyizni.
- Elloptam Kevin egyik pólóját.
- Összevesztem egy lánnyal, mert azt mondta, hogy Kevin őt is elvitte fagyizni.
- Felpofoztam Kevint az egész osztály előtt, mert megtudtam, hogy egy harmadik lányt is elhívott fagyizni.
- Bokán rúgtam Luist és lefejeltem a legfájóbb pontján.
- Bajuszt festettem Zoe portréjára.
Hiába győzködtem, hogy a
hármas és a négyes pont – amire Keith csak annyit mondott,
látszik, hogy testvérek vagyunk –, nem számít csínynek, sőt
kifejezetten becsülendő, ő ragaszkodott hozzá, hogy azokat is
feltüntesse a listán. Az első kettőn jót nevettem, a Kevinnel
kapcsolatos dolgokról pedig inkább nem kérdeztem, mert egyetlen
kíváncsi próbálkozásomat azzal hárította, hogy magánügy.
A tízesről tudtam, és bár
azóta tökéletesen helyre állt a béke közöttünk, megkértem,
hogy ne dobja ki. Úgy gondoltam, mindig jó egy emlékeztető.
A kilences pont olvastán
kirázott a hideg. Nem tudtam biztosan, vajon jó jel-e, hogy képes
csínyként értékelni az elrablása körülményeit, de mivel nem
gyötörték rémálmok és a kedélyállapota – Keith-szel való
kibékülésünk óta – rohamosan javult, úgy gondoltam, annak
veszem.
Nem sokkal később a
pszichiáter azt javasolta, Cathy menjen vissza az iskolába, a jó
társaság majd befejezi, amit ő elkezdett. Hiába bizonygattuk
mindannyian, hogy helyben is vannak klassz sulik, Cathy ragaszkodott
hozzá, hogy legalább a tanévet az intézetben fejezze be.
Nehezemre esett újra elengednem
magam mellől, de a tudat, hogy apa halálával én lettem a gyámja,
ráadásul a rettegett bürokratikus hajcihő nélkül, sokat
segített. Mindig is ezt akartam, végre teljes biztonságban
tudhattam. Ezzel ő is tisztában volt, érvelésében fel is
használta ellenem, vagyis inkább értem, hiszen a célja az volt,
hogy megnyugtasson.
– Elérted, amit akartál,
együtt vagyunk, boldogok vagyunk, még te is. Küldetés
túlteljesítve!
Szóval, ennyit arról, hogy a
kishúgom végre a normális hét éves kislányok életét éli. De
nem mondhatnám, hogy csalódtam. Egyrészt, mert tettei tanúsága
szerint – bár korához képest továbbra is túlérett – a szíve
és az esze a helyén van, másrészt, mert a vak is láthatja, hogy
végre valóban boldog.
Hivatalosan is felvettem a Zoe
nevet – a Vandinit végül meghagytam, hogy emlékeztessen rá,
honnan indultam. Ezzel a színjátékok, az álnevek kora véget ért.
Továbbra is a KisS-ben
dolgoztam, hisz a pénz ezután sem termett magától, ráadásul
Keith addig nyaggatott, míg meg nem ígértem, hogy ezentúl
magammal is törődni fogok. Első lépésként úgy döntöttem,
megvalósítom az álmomat, miszerint, ha felnövök, fotóriporter
leszek. Nappal iskola, éjjel a KisS, a köztes időben pedig Keith
és Cathy – még szerencse, hogy ezt az időt nem kellett
megosztanom kettejük között, mert valósággal imádták egymást.
Megismerkedtem Keith szüleivel
is. Mindketten nagyon kedvesek voltak, azonnal a szívembe zártam
őket. Keith édesapja olyan volt, amilyen apára mindenki vágyik.
Olyan szeretetteljes kapcsolat uralkodott apa és fiai között, hogy
akár órákig tudtam volna nézni, ahogy a vitorlázásról
beszélgettek, sakkoztak vagy épp kosárlabdáztak. Sérülése és
mozgásbéli korlátozottsága ellenére Bertramban egy csepp
keserűség sem volt. Christina, Keith édesanyja pedig lágyságával,
kellemével, tökéletesen kiegészítette a férfiak trióját.
Christian Wolf eltűnt a föld
színéről, mintha soha nem is létezett volna, helyette visszajött
Christian Thaylor, bár csak árnyéka volt régi önmagának. Ő is
ott volt a nagy eseményen, amikor Keith bemutatott a szüleinek,
igaz, nem hiszem, hogy túlontúl élvezte volna. Édesanyja kedvéért
igyekezett úgy tenni, mint aki lassan túl van a nehezén, de a
tekintete, a hangja csengése, még a tartása is elárulta, hogy
valójában a háta közepére kívánja az egész családi
összeröffenést. Nem hibáztattam érte. Elég nehéz elviselni
mások látványos boldogságát és elégedettségét, a tökéletes
családi idillt, amikor mi magunk szívfájdalommal küzdünk.
Bevallom, még tovább növelte iránta érzett szeretetemet, hogy
legalább megpróbálta.
– Itt vagyok, passzold le!
A hangos rikkantás Bertramtól
származott, a kosárpályáról, ahol éppen lealázták Keith-t,
jelen helyzetben is „éppenhogycsaksportszerű”, ketten egy ellen
játékukban.
– Oké, de most ne add el a
labdát!
– Nem szoktam!
– Nem-e?! Az előző passzt is
tőled kapta.
– Az azért volt, mert anyád
direkt elvonta a figyelmemet.
– Ugyan mivel?
– Azt nem árulom el egy ilyen
nyikhajnak, mint te vagy.
Még onnan is, ahol mi, lányok
ültünk, jól látszott, hogy Bertram pajzán vigyora szinte
körbeéri a fejét. Christina fülig vörösödött, mire Keith
hangos hahotázásba kezdett és rákacsintott.
– Kösz, anya!
Egy pillanatra még Chris is
elmosolyodott, amikor az apja csókot dobott az anyjának, de az is
lehet, hogy csak érzékcsalódás volt, olyan rövid ideig tartott.
A becsületbeli fél óra
leteltével szedte is a sátorfáját. Miután mindenkitől
elköszönt, megkért, hogy kísérjem ki. Furcsálltam ugyan, hogy
vendégként éppen engem kér meg erre, de nem esett nehezemre, és
azt gyanítottam, kettesben szeretne maradni velem. A megérkezésem
óta kikívánkozó kérdés azonnal kiszakadt belőlem, amint
becsukódott mögöttünk az előszobaajtó.
– Mit tervezel, Chris?
– Ennyire látszik?
– Ennyire figyelek. Na, ki
vele!
– Elutazom. Még nem tudom
hova – előzte meg a következő kérdésemet –, azt sem, hogy
mennyi időre, de szükségem vagy egy kis változásra és
egyedüllétre.
– És, ha jól sejtem, ne
szóljak édesanyádéknak, csak mondjuk holnap, amikor már nem
beszélhetnek le, így van?
– Mindig is tudtam, hogy
klassz csaj vagy. Bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok.
Magához húzott, és olyan
szorosan ölelt, hogy azt hittem, összeroppant.
– Egyetlen dolgot kérek –
motyogtam a pólójába. A felelet nem sokat váratott magára.
– Vigyázok magamra, ígérem.
De te is. Nem akarok kémtörténetekről, hősködésről és
maffiáról hallani, amikor hazajövök.
Könnyes szemmel intettem neki
búcsút, holott tudtam, igaza van, a gyógyuláshoz a saját útját
kell járnia, ahogy annak idején én is léptem, amikor lépnem
kellett. És határozottan jó jelnek vettem, hogy azt mondta
„amikor”, nem pedig „ha”.
Visszasiettem a többiekhez,
nehogy gyanút keltsek a távollétemmel. Keith aggódó pillantása
megmelengette a szívemet.
– Minden rendben?
– Persze, minden a legnagyobb
rendben.
Az ölébe vont és úgy tett,
mintha a nyakamba csókolna, a suttogását csak én hallhattam: –
Ugye nem csinál őrültséget?
– Bízz benne – suttogtam
vissza, és végre valóban megkaptam a csókot.
Hónapokig semmit nem hallottunk
Chris felől, aztán júliusban, miután Keith megajándékozott egy
gyűrű-nyomatos pólóval, jött tőle egy üzenet, mely egyetlen
mondatból állt: „Ha
megismersz valakit, aki segít elfelejteni a múltat, akkor ő lesz a
jövőd.”. Bár nem
ringattam magam hiú ábrándokba, hogy Chris ezzel nem csak rám és
Keith-re utalt, reméltem, ő is hamarosan megtalálja azt a
személyt, aki számára is igazzá teszi a
mondást. A tény, hogy
ránk vonatkoztatva hitt benne, reményt adott, hogy hamarosan
visszakaphatjuk a régi Christiant.
VÉGE
Tökéletes befejezés. Minden fontos probléma megpldva, a szálak elvarrva, de mégis van, ami nyitott, amin el lehet gondolkozni - megmozgatja a fantáziát. Szóval nagyon eltaláltad. Remélem, egyszer még viszontlátom a könyvesboltban Zoe-t. :)
VálaszTörlésIgen, Zoe búcsúzik, de valószínűleg nem véglegesen. :-D
TörlésAnnyira megszerettem Chris karakterét, hogy tervezem a folytatást, ezúttal az ő szemszögéből, és Zoe minden bizonnyal abban is tevékenyen benne lesz. ;-)
Mindenesetre örülök, hogy tetszett a vége, bevallom, ezzel sokáig hadilábon álltam, többször át is írtam, mire elérte jelenlegi, végleges formáját.
Az, hogy hivatalosan is megjelenjen, sajnos nem túl valószínű, de itt bármikor olvashatod, ha kedved tartja. :-)
Diara