2013. június 8., szombat

ZOE – 20. Befejező rész

Küldetés (túl)teljesítve

Valamivel egy után ébredtem és kellemesen nyújtózkodva gondoltam vissza az álmomra, amelyben Keith ismét jelentős szerepet töltött be. Erről eszembe jutott, hogy fel kell hívnom, így gyorsan előkerestem a kis kartonlapot és bepötyögtem a számokat a telefonomba. Az első csöngetésre felvette.
– Szia, felébredtem – mondtam egyszerűen.
– Máris ott vagyok!
Kábán és értetlenül néztem az elnémult készüléket, majd ráérősen kiballagtam a konyhába kávét főzni.
Cathy ilyenkor Helennel vagy Beckyvel lement a partra, mondván, ne zavarjon a pihenésben, de valószínűbb, hogy a langyos homok, a napfény és a lágy hullámverés csalogatta le minden egyes nap. Éppen bekapcsoltam a kávéfőzőt, amikor kopogtak.
Magamra kaptam a köntösöm és kikukucskáltam a kémlelő nyíláson. Keith állt az ajtóban, egy csomaggal a kezében. Döbbenten nyitottam ki neki az ajtót.
– A küszöbön aludtál?
– Majdnem. Mondtam, hogy azonnal jövök, ha hívsz. Itt töltöttem az éjszakát a szomszéd szállodában.
– És mi van a dobozban? – kérdeztem nagyokat szimatolva, mert étvágygerjesztő illatok csiklandozták az orromat.
– Látom éhes vagy. Akkor előbb eszünk.
Bevonult a konyhába és az említett dobozt szétnyitva letette az asztalra. Kíváncsian pislogtam rá, nem értettem, mi az, hogy előbb, de győzött az éhségem, így inkább rávetettem magam a mennyeien illatozó ételre. Az első falatok után azonban eszembe jutott, valószínűleg nem azért jött, hogy végignézze, ahogy eszek.
– Nos, köszönöm a házhoz szállítást, de nyugodtan rátérhetsz jöveteled valódi okára. Mi volt olyan sürgős?
– Lenne kedved eljönni velem vitorlázni ebéd után?
– Rendben, úgy tűnik, mégsem olyan sürgős – bólintottam beleegyezően. – Ez esetben szolgáld ki magad, az adagból ítélve még te sem ettél.
Csak az engedélyemre várhatott, mert vigyorogva leült az asztalhoz és nekilátott, hogy elpusztítsa a hatalmas mennyiségű kínai mangós csirke rá eső részét.
Evés közben elgondolkozva figyeltem. Már semmit nem értettem. Mi volt az a sürgős megbeszélni való, ami most mégis várhat? És mi ez a hirtelen kimozdulhatnék? De hiába bámultam, egyetlen szóval sem volt hajlandó még csak utalni sem arra, hogy mit akar.
Amikor végeztem az evéssel, a fürdőben magamra kaptam egy halásznadrágot és egy inget, gyorsan írtam egy cetlit Cathynek, majd jeleztem, hogy útra kész vagyok. Bár szégyelltem magam, nem húzódtam el, amikor a derekamat átkarolva a lifthez vezetett. Nagyon is élveztem a közelségét, minden nyugtalanságom ellenére. Megborzongtam, amikor meleg ujjai meztelen bőrömhöz értek az ing alatt. A házból kilépve a kezem után nyúlt, de az arcomat fürkészte, valószínűleg azt várta, hogy tiltakozni fogok, és valóban nem jártam messze tőle – egyre ott motoszkált a fejemben Adriana kedves, mosolygós arca. Persze nem bírtam ellenállni – olyan régen éreztem már összekulcsolódó ujjaink meghitt melegét.
Meglepődtem, amikor a mólók helyett a parkoló irányába húzott, a motor előtt pedig szabályosan gyökeret vertem.
– Vitorlázásról volt szó.
– A hajó viszont nem itt van – világosított fel, és felém nyújtotta az egyik bukósisakot.
Hezitáltam. Vajon Adriana tudja, hogy Keith hol, és főleg, kivel van éppen?
– Keith, én nem megyek – léptem hátra egyet.
– Valami baj van? – Értetlenül nézett rám, sisakot tartó keze lehanyatlott.
– Sajnálom, de nekem ez nem megy. Én erre képtelen vagyok. – Elfordultam, hogy ne lássa az arcomat, és dühösen letöröltem az első szökevény könnycseppet.
Már az épület sarkánál jártam, amikor elkapott. A derekamnál fogva megperdített és magához rántott. Ajkai lágyan, mégis ellentmondást nem tűrően követelték a viszonzást. Karjaim maguktól kulcsolódtak a nyaka köré, ujjaim dús haját markolták. Nekiszorított az épület falának, az érdes felület felhorzsolta a hátamat, de szinte észre sem vettem. Olyan intenzitással válaszoltam a közeledésére, hogy megijedtem magamtól. Ő pedig a könnyeimtől rémült meg.
– Ne haragudj, nem így terveztem – húzódott el tőlem. – Nem akartam fájdalmat okozni, de nem engedhetem, hogy megint elküldj.
– Nem fáj semmim – válaszoltam lehajtott fejjel. Nem is hazudtam nagyot. Fizikai fájdalmat tényleg nem éreztem.
– Akkor miért? – Felemelte a fejemet, hogy a szemembe nézhessen, és óvatosan letörölte az arcomat.
– Mert állandóan magam előtt látom Adrianát! – vágtam a képébe. – Bármit is gondoltál eddig rólam, nekem ez a hárman párban kapcsolat nem alternatíva.
Olyan arcot vágott, mintha gyomorszájon vágtam volna.
– Azt hiszem, épp most bizonyítottad be, hogy én vagyok a világ legnagyobb marhája. – Tudta, hogy nem értem egyetlen szavát sem, mégse adott bővebb magyarázatot. – Ha azt mondom, hogy ő nem az, akinek gondolod, akkor velem tartasz?
Beletelt egy kis időbe, míg felfogtam, mit is mondott. Szó nélkül nyújtottam a kezem a sisakért, mielőtt azonban átadta volna, még egyszer az ajkamra hajolt, ezúttal épp csak érintve azt. Megfogta a szabad kezem és le sem vette rólam a szemét, míg fel nem ültem mögé a motorra, mintha attól tartott volna, hogy megint meggondolom magam. Átöleltem a derekát, hozzásimultam, és rájöttem, hogy tévesen ítéltem meg a motorozást – fantasztikus érzés volt ismét ilyen közel lenni hozzá, érezni a szívdobbanásait, pezsdítő illatát.
Meg sem lepődtem, hogy az öbölben kötöttünk ki. Kéz a kézben léptünk a hajóra, Keith azonban annak eloldozása helyett levezetett a lépcsőn. Az asztalon egy vázában egyetlen szál vörös rózsa díszlett, mellette két pezsgős kristály kehely. Kérdő tekintetemre egy vállrándítás volt a válasz: – A KisS-ben nem tudtunk koccintani.
Szavai ellenére nem mozdult, még mindig az ujjaimat szorongatta.
– Visszakaphatnám a kezemet? – kérdeztem.
– Egy hónapja nélkülözöm a közelséged – válaszolta közelebb húzva magához. – Ennyi jár nekem.
– De szükségem lenne rájuk – néztem fel rá.
– Mihez?
– Például, hogy kinyissuk a pezsgőt, mert gondolom az is van valahol – kezdtem –, meg ehhez – Kiszabadított kezemet a pólója alá csúsztatva, tenyeremet a hátára simítottam. –, és ehhez is. – Másik kezemmel a tarkójánál fogva lehúztam magamhoz, hogy megcsókolhassam.
Nem tiltakozott, de amikor felemelte a fejét, kissé elhúzódott.
– Tönkretetted a tervemet – mondta álcsalódottan. – Azt hittem, haragszol rám és ki kell, hogy engeszteljelek.
– Ez esetben vedd tudomásul, hogy nagyon is haragszom!
Elengedett és az egyik háló felé vette az irányt. Hangos sóhajom hallatán felkuncogott.
– Máris visszajövök – szólt vissza a válla fölött.
Amikor újra megjelent az ajtóban, már egy másik, fekete póló volt rajta, mellkasán „Bocsáss meg” felirattal.
– Miért is? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Hallani akartam, miért gondolta meg magát velem kapcsolatban.
– Mert egy vadbarom voltam. Chris elmondta, hogy soha nem volt köztetek semmi, sőt, te egész végig úgy tudtad, hogy… mondjuk úgy, hidegen hagyod. – Elvigyorodott, de a következő szavaknál, már újra komoly volt. – Olyan dolgokat vágtam a fejedhez, amikkel megbántottalak. Sajnálom. És Adriana miatt is elnézést kell kérnem. Az unokahúgom. Azért vittem magammal tegnap, hogy féltékennyé tegyelek, hogy érezd egy kicsit azt, amit én éreztem, hátha úgy könnyebben megbocsájtasz. De fordítva sült el a dolog. Amikor a parkolóban elutasítottál, mert azt hitted, van valakim, rájöttem, mekkora marha voltam, hogy egyáltalán felmerült bennem a gondolat, hogy képes lennél arra, amivel gyanúsítottalak.
– Ennyi?! – kérdeztem megjátszott felháborodással, amikor elhallgatott. – Ez volt a nagy terv?! – Eszem ágában sem volt elárulni neki, hogy ami Adrianát illeti, nagyon is bejött a számítása.
– Reméltem, hogy megkérdezed. – Megfordult és újra a szoba felé vette az irányt. A hátán újabb felirat díszelgett.

A pánik ismerős jeleit észleltem magamon, ezúttal azonban biztosan más váltotta ki, egész pontosan a „szerelem” nevű betegség. Emésztgettem egy darabig, de amikor percek múlva sem jött vissza, utána mentem. Az ágyon tengernyi vörös rózsaszirom hevert festői összevisszaságban, ő pedig előtte állt, feszült testtartással, háttal nekem.
– Én is – suttogtam, átölelve a derekát.
Csak erre várt. Feszültsége elillant, megfordult és csókolni kezdett ahol ért. A póló gyorsan lekerült róla, elvégezte a feladatát, már nem volt rá szükség, és a többi ruha is hamar feleslegessé vált. A rózsaszirmok ezernyi bársonyos ujjként simogatták a testünket, illatuk belénk ivódott, biztosítva minket afelől, hogy évek múltán is ezeket a varázslatos pillanatokat juttatja majd eszünkbe. Keith számolatlanul suttogta, sóhajtotta, nyögte a fülembe, mennyire szeret, és én hatványozottan viszonoztam minden egyes vallomást. Nem érdekelt, mit hitt, hogy én mit hittem, csak az számított, amit abban a pillanatban éreztünk, amire bizonyítékkal szolgáltunk egymás felé.
Úgy egy óra múlva pezsgőt szürcsölgetve üldögéltünk egymás mellett, szerelemmel és boldogsággal köszöntve az új évet, az új, közös jövőt.
– Van egy ajándékom számodra. – Letette a poharát és fel akart kelni, de megakadályoztam. Gyorsan én is az ágy mellé tettem a poharat és visszadöntve az ágyra, fölé gördültem.
– Nekem jobb ötletem van.
– Nem vagy te egy kicsit telhetetlen? – kérdezte kuncogva.
– Hát, most, hogy Chris tiltott gyümölcs lett számomra, helyette is neked kell teljesíteni.
– Ezt mindig az orrom alá fogod dörgölni, igaz?
– Erre mérget vehetsz – Játékosan beleharaptam a vállába, mire megborzongott. –, de talán el tudnád érni, hogy megfeledkezzem róla.
– Igyekezni fogok. – Hirtelen fordult egyet és maga alá tepert, átvéve az irányítást. – Mellesleg, szívesen bezsebelem a jutalom rá eső részét is.
– Szerintem nem lesz ellene kifogása – suttogtam bele az újabb csókba.
Amikor felébredtem, Keith szerelmes tekintete volt, amit először megláttam, majd a párnán köztünk heverő hosszúkás dobozkára siklott a pillantásom.
– Mi ez?
– Az ajándék, amiről beszéltem – tolta közelebb hozzám.
Óvatosan leemeltem a tetejét. A karkötőm volt benne, amiről azt hittem, végleg elveszett. Könnyes szemekkel néztem fel rá, mire kiemelte a bársony párnáról és a csuklómra akasztotta.
– Ezt szorongattad, amikor kihoztalak a raktárból – mondta halkan és közelebb csúszva átölelt. – El volt szakadva. Megcsináltattam.
– Kár, hogy nem ismerhetted. Nagyszerű lány volt, és a legjobb barát. – Elemi erővel tört rám a lelkiismeret furdalás, hogy a szeretteim halála ellenére, hogy tudok ennyire boldog lenni, de Keith kitalálta a gondolataimat.
– Biztos vagyok benne, ahogy abban is, hogy örül a boldogságodnak.
– Igen. Biztosan így van.

Amikor újra repülhettem, első dolgunk volt meglátogatni Tina sírját. Elmondtam Neki, milyen sokat jelentett nekem a barátsága, hogy vidámságával és sugárzó optimizmusával a legrosszabb dolgokat is segített átvészelni, és csak neki köszönhettem, hogy nem roppantam össze az apa mellett végigszenvedett évek alatt. A nedves hideg ellenére is melegség járt át a rengeteg szép emléktől, de még így sem szabadulhattam a gyász hűvösétől, mert végig ott lüktetett az agyam és a szívem minden szegletében, hogy nem láthatom többé, nem viszonozhatom mindazt, amit értem tett.
Nem tudom, vajon látott, hallott-e, de hinni akartam. Szükségem volt a tudatra, hogy Keith-nek igaza van, Tina mindent lát és velünk együtt örül.
Mivel nem volt alkalma számon kérni Cathytől a viszontlátás feltételeként meghatározott tíz csínyt, a húgom papírra vetve hagyta ott neki:
  1. Kiarával, a házirend tiltása ellenére, kifestettük a szobánk falát.
  2. Titokban kicseréltük az énektanár kottáit, így a következő órán kénytelen volt kedvenc dalainkat megtanítani az osztálynak.
  3. Az undok Mrs. Beegelow nem tud többé diákokat bántani, mert eltörtük a botját…
  4. …de előtte még Kiara telefonjával felvettük az egyik esetet, és eljuttattuk az igazgatónőnek.
  5. Kevinnel egyszer kiszöktünk fagyizni.
  6. Elloptam Kevin egyik pólóját.
  7. Összevesztem egy lánnyal, mert azt mondta, hogy Kevin őt is elvitte fagyizni.
  8. Felpofoztam Kevint az egész osztály előtt, mert megtudtam, hogy egy harmadik lányt is elhívott fagyizni.
  9. Bokán rúgtam Luist és lefejeltem a legfájóbb pontján.
  10. Bajuszt festettem Zoe portréjára.
Hiába győzködtem, hogy a hármas és a négyes pont – amire Keith csak annyit mondott, látszik, hogy testvérek vagyunk –, nem számít csínynek, sőt kifejezetten becsülendő, ő ragaszkodott hozzá, hogy azokat is feltüntesse a listán. Az első kettőn jót nevettem, a Kevinnel kapcsolatos dolgokról pedig inkább nem kérdeztem, mert egyetlen kíváncsi próbálkozásomat azzal hárította, hogy magánügy.
A tízesről tudtam, és bár azóta tökéletesen helyre állt a béke közöttünk, megkértem, hogy ne dobja ki. Úgy gondoltam, mindig jó egy emlékeztető.
A kilences pont olvastán kirázott a hideg. Nem tudtam biztosan, vajon jó jel-e, hogy képes csínyként értékelni az elrablása körülményeit, de mivel nem gyötörték rémálmok és a kedélyállapota – Keith-szel való kibékülésünk óta – rohamosan javult, úgy gondoltam, annak veszem.
Nem sokkal később a pszichiáter azt javasolta, Cathy menjen vissza az iskolába, a jó társaság majd befejezi, amit ő elkezdett. Hiába bizonygattuk mindannyian, hogy helyben is vannak klassz sulik, Cathy ragaszkodott hozzá, hogy legalább a tanévet az intézetben fejezze be.
Nehezemre esett újra elengednem magam mellől, de a tudat, hogy apa halálával én lettem a gyámja, ráadásul a rettegett bürokratikus hajcihő nélkül, sokat segített. Mindig is ezt akartam, végre teljes biztonságban tudhattam. Ezzel ő is tisztában volt, érvelésében fel is használta ellenem, vagyis inkább értem, hiszen a célja az volt, hogy megnyugtasson.
– Elérted, amit akartál, együtt vagyunk, boldogok vagyunk, még te is. Küldetés túlteljesítve!
Szóval, ennyit arról, hogy a kishúgom végre a normális hét éves kislányok életét éli. De nem mondhatnám, hogy csalódtam. Egyrészt, mert tettei tanúsága szerint – bár korához képest továbbra is túlérett – a szíve és az esze a helyén van, másrészt, mert a vak is láthatja, hogy végre valóban boldog.
Hivatalosan is felvettem a Zoe nevet – a Vandinit végül meghagytam, hogy emlékeztessen rá, honnan indultam. Ezzel a színjátékok, az álnevek kora véget ért.
Továbbra is a KisS-ben dolgoztam, hisz a pénz ezután sem termett magától, ráadásul Keith addig nyaggatott, míg meg nem ígértem, hogy ezentúl magammal is törődni fogok. Első lépésként úgy döntöttem, megvalósítom az álmomat, miszerint, ha felnövök, fotóriporter leszek. Nappal iskola, éjjel a KisS, a köztes időben pedig Keith és Cathy – még szerencse, hogy ezt az időt nem kellett megosztanom kettejük között, mert valósággal imádták egymást.
Megismerkedtem Keith szüleivel is. Mindketten nagyon kedvesek voltak, azonnal a szívembe zártam őket. Keith édesapja olyan volt, amilyen apára mindenki vágyik. Olyan szeretetteljes kapcsolat uralkodott apa és fiai között, hogy akár órákig tudtam volna nézni, ahogy a vitorlázásról beszélgettek, sakkoztak vagy épp kosárlabdáztak. Sérülése és mozgásbéli korlátozottsága ellenére Bertramban egy csepp keserűség sem volt. Christina, Keith édesanyja pedig lágyságával, kellemével, tökéletesen kiegészítette a férfiak trióját.
Christian Wolf eltűnt a föld színéről, mintha soha nem is létezett volna, helyette visszajött Christian Thaylor, bár csak árnyéka volt régi önmagának. Ő is ott volt a nagy eseményen, amikor Keith bemutatott a szüleinek, igaz, nem hiszem, hogy túlontúl élvezte volna. Édesanyja kedvéért igyekezett úgy tenni, mint aki lassan túl van a nehezén, de a tekintete, a hangja csengése, még a tartása is elárulta, hogy valójában a háta közepére kívánja az egész családi összeröffenést. Nem hibáztattam érte. Elég nehéz elviselni mások látványos boldogságát és elégedettségét, a tökéletes családi idillt, amikor mi magunk szívfájdalommal küzdünk. Bevallom, még tovább növelte iránta érzett szeretetemet, hogy legalább megpróbálta.
– Itt vagyok, passzold le!
A hangos rikkantás Bertramtól származott, a kosárpályáról, ahol éppen lealázták Keith-t, jelen helyzetben is „éppenhogycsaksportszerű”, ketten egy ellen játékukban.
– Oké, de most ne add el a labdát!
– Nem szoktam!
– Nem-e?! Az előző passzt is tőled kapta.
– Az azért volt, mert anyád direkt elvonta a figyelmemet.
– Ugyan mivel?
– Azt nem árulom el egy ilyen nyikhajnak, mint te vagy.
Még onnan is, ahol mi, lányok ültünk, jól látszott, hogy Bertram pajzán vigyora szinte körbeéri a fejét. Christina fülig vörösödött, mire Keith hangos hahotázásba kezdett és rákacsintott.
– Kösz, anya!
Egy pillanatra még Chris is elmosolyodott, amikor az apja csókot dobott az anyjának, de az is lehet, hogy csak érzékcsalódás volt, olyan rövid ideig tartott.
A becsületbeli fél óra leteltével szedte is a sátorfáját. Miután mindenkitől elköszönt, megkért, hogy kísérjem ki. Furcsálltam ugyan, hogy vendégként éppen engem kér meg erre, de nem esett nehezemre, és azt gyanítottam, kettesben szeretne maradni velem. A megérkezésem óta kikívánkozó kérdés azonnal kiszakadt belőlem, amint becsukódott mögöttünk az előszobaajtó.
– Mit tervezel, Chris?
– Ennyire látszik?
– Ennyire figyelek. Na, ki vele!
– Elutazom. Még nem tudom hova – előzte meg a következő kérdésemet –, azt sem, hogy mennyi időre, de szükségem vagy egy kis változásra és egyedüllétre.
– És, ha jól sejtem, ne szóljak édesanyádéknak, csak mondjuk holnap, amikor már nem beszélhetnek le, így van?
– Mindig is tudtam, hogy klassz csaj vagy. Bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok.
Magához húzott, és olyan szorosan ölelt, hogy azt hittem, összeroppant.
– Egyetlen dolgot kérek – motyogtam a pólójába. A felelet nem sokat váratott magára.
– Vigyázok magamra, ígérem. De te is. Nem akarok kémtörténetekről, hősködésről és maffiáról hallani, amikor hazajövök.
Könnyes szemmel intettem neki búcsút, holott tudtam, igaza van, a gyógyuláshoz a saját útját kell járnia, ahogy annak idején én is léptem, amikor lépnem kellett. És határozottan jó jelnek vettem, hogy azt mondta „amikor”, nem pedig „ha”.
Visszasiettem a többiekhez, nehogy gyanút keltsek a távollétemmel. Keith aggódó pillantása megmelengette a szívemet.
– Minden rendben?
– Persze, minden a legnagyobb rendben.
Az ölébe vont és úgy tett, mintha a nyakamba csókolna, a suttogását csak én hallhattam: – Ugye nem csinál őrültséget?
– Bízz benne – suttogtam vissza, és végre valóban megkaptam a csókot.
Hónapokig semmit nem hallottunk Chris felől, aztán júliusban, miután Keith megajándékozott egy gyűrű-nyomatos pólóval, jött tőle egy üzenet, mely egyetlen mondatból állt: „Ha megismersz valakit, aki segít elfelejteni a múltat, akkor ő lesz a jövőd.”. Bár nem ringattam magam hiú ábrándokba, hogy Chris ezzel nem csak rám és Keith-re utalt, reméltem, ő is hamarosan megtalálja azt a személyt, aki számára is igazzá teszi a mondást. A tény, hogy ránk vonatkoztatva hitt benne, reményt adott, hogy hamarosan visszakaphatjuk a régi Christiant.

VÉGE



2 megjegyzés:

  1. Tökéletes befejezés. Minden fontos probléma megpldva, a szálak elvarrva, de mégis van, ami nyitott, amin el lehet gondolkozni - megmozgatja a fantáziát. Szóval nagyon eltaláltad. Remélem, egyszer még viszontlátom a könyvesboltban Zoe-t. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Igen, Zoe búcsúzik, de valószínűleg nem véglegesen. :-D
      Annyira megszerettem Chris karakterét, hogy tervezem a folytatást, ezúttal az ő szemszögéből, és Zoe minden bizonnyal abban is tevékenyen benne lesz. ;-)

      Mindenesetre örülök, hogy tetszett a vége, bevallom, ezzel sokáig hadilábon álltam, többször át is írtam, mire elérte jelenlegi, végleges formáját.

      Az, hogy hivatalosan is megjelenjen, sajnos nem túl valószínű, de itt bármikor olvashatod, ha kedved tartja. :-)

      Diara

      Törlés