Sokkterápia
Chris
támogató karjain csüngve léptem ki a szabadba, és abban a
pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy ennél rosszabbul már nem
is lehetnék. Remegtem és alig bírtak el a lábaim. Follow
megjegyzésének hatására tudatosult bennem a kihallgatott
beszélgetés jelentése. Amikor zajt hallottam a hátunk mögött,
automatikusan hátra lestem. Luis és egy ismeretlen férfi –
feltehetőleg Dick – állt a lépcső tetején, de nem minket
néztek. Tekintetüket arra a nagy ablakra függesztették, ahonnan
nem rég még a medencét szemléltem. Az ablaküveg mögött Mr.
Follow biccentett egyet, mire ők betanított állatok módjára
visszasétáltak a házba.
Nem tudom,
Chris észrevette-e a közjátékot, mindenesetre úgy tett, mintha
nem történt volna semmi. Beültetett az autóba, megkerülte, ő is
elfoglalta a helyét és indított. Dühösnek tűnt. Ha úgy vesszük
jogosan mérges rám. Nem hiszem, hogy túl gyakran fordulna elő,
hogy a nagy Anthony Follow meginvitálja a „testőrét” és annak
barátnőjét. Félve sandítottam fel rá.
– Ne
haragudj – mondtam halkan. – Nagyon dühös vagy rám?
– Rád?
– vetett rám egy gyors, kérdő pillantást. – Miért lennék
dühös rád?
– Elszúrtam
a lehetőségedet, hogy bevágódj Follow-nál.
– Jobban
is elsülhetett volna, az igaz, de nem vagyok rád mérges. Csak nem
értem ezt az egészet. – Halk morfondírozásba kezdett, mintha
csak önmagával akarta volna megvitatni a dolgokat. – Mi értelme
volt ennek a bájolgásnak? Mit akarhatott tőlem az öreg? És miért
gondolhatták Luisék, hogy esetleg meg kell akadályozniuk a
távozásunkat? Lehet, hogy rájöttek…
– Ugyan
már! Nem hiszem, hogy ilyen ellenségesen reagálnának, csak azért,
mert meleg vagy – szakítottam félbe.
Ezek
szerint ő is észrevette a hátunk mögött lezajlott néma
párbeszédet. Ami azt illeti, én sem láttam értelmét ennek a
meghívósdinak. Bár,
ha azt vesszük, hogy Follow a raktárban is ott volt, hogy
személyesen is találkozzon a rendőrrel, lehet, ez egyfajta
előjáték nála –
gondoltam keserűen. Chris váratlan kitörése akasztotta meg a
gondolatmenetemet.
– Áh!
Meg fogok bolondulni, ha ez így megy tovább! Én nem… – de őt
is megzavarták. – Tessék – szólt bele zord hangon a telefonba.
– Máris – és már le is tette. – Nem gond, ha beugrunk
hozzám, mielőtt hazavinnélek? Persze, ha nagyon rosszul érzed
magad…
– Nem,
annyira már nem vészes. Nem tudom, mi lehetett ez, de már jobban
vagyok – válaszoltam nyugodtságot erőltetve magamra.
Néhány
némán eltöltött perc elteltével megálltunk egy ház előtt,
amelynek az ablakában „Eladó” felirat virított. Kérdőn
néztem rá, mire legyintett, és betessékelt az ajtón. Azonnal
megértettem. A lakás, egy ágytól és néhány kartondoboztól
eltekintve, szinte teljesen üres volt. Odasétált az ablakhoz és
letépte a papírt az üvegről.
– Foglalj
helyet – mutatott az ágyra, lévén az az egyetlen bútor. –
Sajnos nem tudlak megkínálni semmivel, de nagyon gyors leszek. Egy
perc és mehetünk tovább – azzal átvágtatott egy másik
szobába.
Halk
kattanás, majd zúgás, csipogás. Számítógép – konstatáltam.
Csak ültem ott és átfutott az agyamon, hogy talán most kellene
lelépnem. Ki tudja, lesz-e még lehetőségem rá, hogy
elmeneküljek? De mire elhatározásra jutottam és felálltam, már
jött is vissza.
– Elnézést,
csak szóltak, hogy nézzem meg a mailjeimet. Már mehetünk is.
A kocsiba
visszaülve megint úrrá lett rajtam a pánik. Újra remegni kezdtem
és karjaim önkéntelenül fonódtak össze mellkasom előtt.
Azonnal észrevette a változást.
– Fáj
valamid? Megint rosszul vagy? Ne vigyelek inkább kórházba? Ez elég
komolynak tűnik – aggodalmaskodott.
– Nem –
motyogtam –, mindjárt jobban leszek.
Kétkedve
pillantott rám, de nem erősködött.
Amikor
egyik kezét felemelte a kormányról és felém nyúlt, ösztönösen
elhúzódtam az érintése elől. Nem mertem ránézni, nehogy
kiolvassa a szememből a rettegést. Azt sem engedtem, hogy
kisegítsen a kocsiból, és a liftben is az egyik sarokba
kuporodtam.
– Ki
vele, mi ez az egész! Miért viselkedsz hirtelen úgy, mintha leprás
lennék?! – fakadt ki értetlenül.
– Csak
rosszul vagyok – védekeztem gyenge hangon.
– Igen,
azt látom, de ez nem magyarázza, hogy miért félsz tőlem?
Valamiről lemaradtam?
Megállt a
lift és fellélegezve siettem az ajtóhoz. Persze, megint nem tudtam
kinyitni. Fene ebbe a
kártyába! Amikor
azonban végre feltárult az ajtó, még Chrisről is megfeledkeztem.
Elképedve bámultam a felforgatott lakást. Minden szétdobálva,
felborogatva, az új díszpárnáim szétcincálva hevertek a padlón.
Megkövülten álltam az ajtóban, míg Chris nekem nem ütközött.
– Jézusom,
mi történt itt? – beljebb tolt, és bezárta az ajtót.
Fegyverrel
a kezében végigsétált a lakáson, majd amikor visszatért eltette
a pisztolyt és hozzám lépett. Még mindig ugyanott álltam, mintha
gyökeret eresztettem volna. Átkarolta a vállamat és elvezetett a
kanapéig. Ezúttal nem tiltakoztam. Nem volt hozzá erőm.
– Mi
folyik itt, Zoe? Van ennek valami köze a hirtelen jött
rosszullétedhez? – mutatott körbe a felforgatott lakásban.
– Nem
tudom. – mondtam kábán.
– Szét
kellene nézned, nem tűnt-e el valami, bár azt hiszem, itt nem az
volt a lényeg. – Beszéd közben felemelt a földről egy épnek
tűnő díszpárnát, mire a töltet nagy része a lába elé hullott
a hátoldalon vágott hatalmas résen. Tanácstalanul tárta szét a
karját, a széles mozdulattal felölelve a romhalmaz egészét. –
Ki gyűlöl téged ennyire?
– Honnan
veszed, hogy nem sima rablás volt vagy, hogy nem miattad jártak
itt? Te vagy a bűnöző, nem én – kezdtem kicsit magamhoz térni
a sokkból.
– Ad
egy: egy sima betörő nem rongálta volna meg ennyire a kéglit; ad
kettő: nem hozzám törtek be; ad három…
Kopogtak.
Úgy
rezzentem össze, mint akit kígyó mart. Chris maga mögé tolt és,
kezében az immár elmaradhatatlan pisztollyal, feltépte az ajtót.
Bár nem
láttam ki mögüle, elég volt levegőt vennem, hogy megismerjem a
látogatót. Még mielőtt Chris megakadályozhatta volna,
félrelöktem és gondolkodás nélkül Keith nyakába ugrottam.
– Keith!
Hála az égnek, hogy jól vagy! Ne merészelj még egyszer így
eltűnni, betegre aggódtam magam! – De ő nem engem nézett, hanem
meredten bámult a hátam mögé.
A szétvert
lakás problémája azonnal parányira zsugorodott. A
francba! Tiszta hülye vagyok! Épp most rángattam bele Keith-t is
ebbe az őrületbe. Egyszerűen úgy kellett volna tennem, mintha nem
ismerném –
ostoroztam magam, miközben arra vártam, melyikük fog hamarabb
robbanni. A detonáció azonban váratott magára.
– Keith!
– Chris!
– Te
ismered Zoet?
– Te
ismered Dakotát?
– Kit? –
visszhangozták mindketten.
Padlót
fogtam.
– Ti
ismeritek egymást? – néztem egyikről a másikra.
– A
bátyám…
– Az
öcsém… – jött megint egyszerre a felelet, miközben mindketten
rám kapták a pillantásukat. majd újra egymásra.
– Ő az
a lány aki…?
– Na,
ebből elég! – elégeltem meg az „egyszerre beszélünk” című
műsorszámot. – Magyarázatot kérek! – azzal erélyesen
becsaptam a még mindig tárva nyitva álló ajtót. A mellette
kiakasztott fotó végleg megadta magát a gravitációnak és
csörömpölve a földre hullott, de egyikünk sem foglalkozott vele.
– Te
kérsz magyarázatot? Mintha nem említetted volna, hogy vetélytársam
akadt! – vont kérdőre Keith gúnyosan.
– Mert
nem is – jelentettem ki határozottan, mire jelentőségteljesen
Chrisre nézett. – Ő nem… Ez csak… – dadogtam. Nem tudtam,
hogyan magyarázhatnám el neki anélkül, hogy elárulnám Chris
titkát.
– Ó,
értem már! – csapott a homlokára, mint aki megvilágosult, de a
mozdulatból éppúgy sütött a gúny, akár a hangjából. – Ez
csak munka. Ugye ezt akartad mondani? Hogy én mekkora egy barom
vagyok! – Elkapta rólam a tekintetét, mintha még a látványomtól
is megundorodott volna.
Ekkor tűnt
fel neki a felfordulás. Elkerekedett szemekkel nézett vissza rám
és újra szóra nyitotta a száját, de velem együtt a szorosan
mellettem álló Chris is ismét a látóterébe került. Fájdalmas
grimaszba rándult az arca, megfordult és szó nélkül elrohant. Az
ajtó hatalmas csattanással vágódott be mögötte.
Elhűlve
bámultam utána.
– Mi ez,
valami sokkterápia?! – fakadtam ki. – Még magamhoz sem tértem
az egyikből, máris itt a következő…
– Sajnálom
– nézett rám bűnbánóan Chris. – Miért nem mondtad el neki,
hogy valójában miről van szó?
– Megígértem,
hogy senkinek nem árulom el a titkodat. Tartom a szavam. – „Te
meghibbantál” tekintetet vett rám, mire keserűen hozzátettem: –
Ráadásul időt se nagyon hagyott rá. De mégis mit meséltél te
neki rólam, hogy így kiakadt?!
– Csak
annyit mondtam, hogy van egy szuper csaj a törzshelyünkön, akit
kimentettem egy tahó karmai közül, ezért mostanában sok időt
töltünk együtt.
– Nagyszerű,
most azt hiszi, összejöttem a tulajdon bátyjával!
Chris csak
a fejét ingatta.
– Szóval
te vagy az a bizonyos Dakota a raktárból, aki szembeszállt egy
gyilkossal és a tomboló hurrikán sem riasztotta vissza, de
elfutott a hatóság emberei elől – szólalt meg végül.
– Szívesebben
lennék továbbra is Zoe.
– Viszont
így már értem az üzenetet – fordult elgondolkodva a fürdő
felé.
– Miféle
üzenetet?
– Van
valami, amit látnod kell. – Gyengéden megfogta a könyökömet és
a fürdő felé irányított. – Ez győzött meg végképp arról,
hogy nem sima betörés történt.
A
kivilágított helyiségbe lépve azonnal földbegyökerezett a
lábam. Meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában, hogy el ne
vágódjak. A mosdó feletti tükrön vörös felirat virított
ismerősen csálé, nyomtatott betűkkel: „Dakota, te ribanc!”
Nem, az
nem lehet! Nem tudhatja, hogy itt vagyok!
Megtántorodtam,
a falak dőlni kezdtek és a szoba ringlispílként forgott velem.
Minél inkább küzdöttem a levegőért, a tüdőm annál kevesebbet
tudott befogadni, mintha satuba fogták volna a mellkasomat. A szívem
vergődve próbált elférni bordáim szorításában.
Chris egy
pillanatra sem vette le rólam a szemét, ahogy – szerencsére –
a kezét sem. Azonnal felismerte a pánikroham jeleit.
– Zoe,
nézz rám! – kiáltotta, majd amikor nem reagáltam, alaposan
megrázott. – Nézz rám, figyelj a hangomra…
Eljutottak
ugyan hozzám a szavai, de mintha csak kívülről láttam volna
magamat, nem voltam ura sem a hangomnak, sem a testemnek, képtelen
voltam válaszolni.
Váratlanul
lecsapó meleg ajkai életet leheltek jégszoborrá dermedő
testembe, cenzúrázatlanul sokkoló kijelentése pedig az agyamra
borult sűrű pókhálón szakított rést: – Zoe, keféljünk egy
hatalmasat!
Mintha a
fulladás pillanatában kirántottak volna a vízből, úgy bukkantam
újra tudatom felszínére. Még tele sem szívtam a tüdőmet az
éltető oxigénnel, máris kirobbant belőlem a döbbenet.
– Hogy
mi van?! – hörögtem.
A válasz
megkönnyebbült nevetés volt csupán, majd éreztem, hogy hideg,
nedves valami terül a tarkómra.
– Ülj
le. – Szelíd erőszakkal letolt a földre, hátamat a kádnak
vetette. – Egy pillanatra elengedlek. – Kezének biztonságot
nyújtó szorítása eltűnt, de még mielőtt ismét kiborultam
volna, ott guggolt mellettem újra. – Idd ezt meg.
Megitatott,
mint egy magatehetetlen beteget, de nem tiltakoztam. Jól esett a
hűvös víz.
– Hogy
mondtad? – kérdeztem még mindig rekedten, mikor végre újra
rendes ütemben vert a szívem és erőlködés nélkül meg tudtam
szólalni. Készakarva nem néztem a tükör felé.
– Valahogy
ki kellett, hogy zökkentselek – nevetett fel zavartan.
– Egyéni
módszereid vannak.
– Nem
szívesen pofoztalak volna fel és ez ugyanolyan hatásosnak tűnt.
Jobban vagy?
– Igen,
azt hiszem. Kérlek, töröld le a tükröt.
– Azt
nem, de gyere, kimegyünk innen. – Újra álló helyzetbe húzott
és vigyázva, hogy köztem és a tükör között helyezkedjen el,
kitámogatott a katasztrófa sújtotta nappaliba. – Tudod ki tette.
– Nem kérdés volt, magabiztos kijelentés.
– Nem –
néztem rá riadtan. – Ő nem lehetett.
– Ki az
az ő?
– Az
apám – nyögtem tehetetlenül, bár már magától a szótól
felfordult a gyomrom.
– Miért
tenne ilyet az apád?! – Arcán
pillanatnyi döbbenet futott át, majd ingerülten legyintett egyet.
– Majd később, most van nagyobb problémánk is. Miért nem
szóltál a raktárról és Keithről?
Félve
néztem fel rá, a düh vagy a csalódottság jeleit kutatva az
arcán, de mindennek nyomát sem láttam rajta.
– Nem
akartam, hogy kiakadj, amiért találkozgatok valakivel,
veszélyeztetve ezzel a terveidet, és belekeverni sem szerettelek
volna.
– Belekeverni?!
De hisz a főnökömet láttad abban a raktárban! Nem inkább arról
van szó, hogy féltél elmondani?
Lassan
hátrálni kezdtem, amint kimondta a főnök szót. Már megint
teljesen elfelejtettem, hogy ő elvileg a rossz csapatban játszik.
– Ezért
félsz tőlem – esett le neki, rémült reakcióm láttán. –
Nagyon jó színésznő vagy, hallod-e? – nevetett fel kurtán. –
Szikrányi félsz sem látszott rajtad, amikor köztünk ücsörögtél
nap, mint nap. Akkor most hirtelen miért?
– Egészen
ma délutánig fogalmam sem volt róla, hogy akit akkor láttam, az
Follow volt – magyaráztam, majd még jobban elsápadtam, ahogy
eszembe jutott a kihallgatott beszélgetés.
Falnak
ütköztem. Egy percig csak meredtem rá, mielőtt sápadtan
lecsúsztam volna a földre. Hiába
menekülök. Nem mindegy, mikor történik meg, most vagy néhány
óra múlva?
– Megint
rosszul vagy? – Aggódása annyira igazinak tűnt.
– Leszek
még rosszabbul is – válaszoltam elhaló hangon, magam elé
bambulva, majd újra a tekintetét kerestem. – Én vagyok a
belépőjegyed a bandába. Téged ér a megtiszteltetés, hogy
kinyírj. Hallottam, ahogy Luis és az a másik erről beszélnek –
mondtam fásultan.
Egy
pillanatra megdermedt, mielőtt az ajtó felé indult volna, majd
visszafordult és ismét felém tett egy tétova lépést, mint aki
nem tudja, mit is kellene tennie. Végül a távozás mellett
döntött.
Nagyszerű,
se Keith, se Chris – itt van viszont a maffia és az apám. Bár,
azt hiszem, apám most a legkisebb problémám. Legalább
választhatok, hogy ki öljön meg.
– A hisztérikus
vihogás volt az egyetlen, amire ebben a helyzetben képes voltam.
Csak ültem
ott és bámultam magam elé. A megbolygatott lakás már nem is
érdekelt. Mit
izgassam magam miatta? Valószínűleg úgyis már csak óráim
vannak hátra.
Kavarogtak
a fejemben a gondolatok.
Majdnem
sírva fakadtam, amikor rájöttem egy nyilvánvaló összefüggésre.
Ha Keith Chris testvére, akkor mégsem véletlenül volt ott a
raktárépületben. Ekkora véletlen nincs. Lehet,
hogy éppen tőle tudták meg Follow emberei, kit kell keresniük. De
miért nem iktattak ki már korábban? Számtalan alkalma lett volna
rá. Kivéve, ha tényleg megkedvelt, és mégsem ő árult el. Ez
megmagyarázná féltékeny kirohanását és hogy miért
figyelmeztetett, miután kinyírták a rendőrt a kórházban.
Viszont akkor megint marad a kérdés, honnan tudták meg, hogy én
voltam ott. És hogyan jöttek rá, hogy Dakota és Zoe egy és
ugyanaz a személy?
Teljesen
összezavarodtam. Egyetlen világos gondolatom volt, aminek
tényszerűségéhez nem fért kétség, és ami jelen pillanatban
egyáltalán nem volt felemelő felismerés: Keith tudja, hol van
Cathy!
A szoba
fokozatosan homályba borult körülöttem, mégsem mozdultam. Amikor
Becky néhány óra elteltével betoppant, még mindig ugyanott
gubbasztottam, édesanyám altatóját dúdolgatva.
– Szent
Isten, Zoe, jól vagy? Mi történt, megtámadtak?
– Nem –
néztem fel rá kábán. – Nem voltam itthon.
– Hála
az égnek! Hívtad már a rendőrséget?
Válaszként
megráztam a fejem, de az sem ártott volna, ha egyúttal helyrerázom
a gondolataimat is. – Használhatom a számítógépedet?
Kikerülve
őt, megindultam az ajtó felé. Meg se néztem, hogy az enyém
megvan-e, ép-e. Biztonságosabb, ha idegen gépet használok.
– Persze,
de előbb fel kellene hívnod a rendőrséget – akadékoskodott.
– Fontosabb
dolgom van. Én levelet írok, te értesítsd a zsarukat, ha muszáj.
Beckynél
azonnal leültem a modern kis kütyü elé, és létrehoztam egy új
email fiókot. Üzenetem rövid volt és lényegretörő.
„R.,
Bajban
vagyok! Kérlek, gyere el hajnalban, zárás előtt a KisS-be!
D. V.
Ui.: Ha
nem jönne össze a találka, mondd meg a nővérednek, vigyázzanak
a húgomra.”
Elküldtem
az e-mailt és imádkoztam. Mást nem nagyon tehettem. Most voltam
csak igazán hálás Elizabeth-nek, amiért annak idején
megszállottan követelte, hogy eltegyem a húga elérhetőségeit.
Az életem Rachel kezében volt. És talán Cathyé is – el kell
tűnnie az iskolából.
Kedvetlenül
és idegesen készültem az esti műszakra. Beckynek kellett
kisminkelnie, annyira remegett a kezem.
– Biztos,
hogy dolgozni akarsz ma? – kérdezte vagy huszadszor.
– Mindenképp!
Egyrészt, addig sem leszek egyedül, másrészt, legalább eltereli
a figyelmemet. Nyugi, nem lesz semmi baj. Egy tequila kezdés előtt,
és minden rendben lesz – kacsintottam rá.
Valójában
volt még egy okom. Egyszerűen úgy gondoltam, hiába bujkálnék,
úgyis rám találnának, és nem akartam megadni nekik azt az
örömöt, hogy rettegni lássanak.
– Oké,
ahogy akarod, de esküdj meg, ha bármi baj van, azonnal szólsz!
Ünnepélyesen
esküre emeltem a jobbomat, de közben a hátam mögött keresztbe
fontam az ujjaimat. Na
persze, majd még őt is belerángatom!
A rendőrök
megszállták a lakásomat. Szerencse volt a szerencsétlenségben,
hogy Becky épp nem volt jelen, amikor megérkeztek, így nem kellett
magyarázkodnom a kétféle név miatt – bár azért gyorsan
kifundáltam, hogy ha felmerül a dolog, azt mondom, a Zoe a
művésznevem. Plusz pont a zsaruknak, mert nem tettek fel rázós
kérdéseket. Ezt valószínűleg annak köszönhettem, hogy a
felirat a tükrön és a munkám együttesen teljesen tévútra vitte
a nyomozást – én meg persze hülye lettem volna visszaterelni
őket a vakvágányról.
Viszont
nem engedték, hogy akár a legszükségesebbeket is kihozzam, ezért
Becky „jelmezei” közül kellett választanom. Kikaptam a legelső
darabokat a szekrényéből, amik a kezembe kerültek. Fekete
szerelés volt, egy elől végig fűzős topból és a mininél is
minibb, selyem masnival díszített, rakott csípőszoknyából álló
együttes. Ehhez fekete cipő, fekete smink és készen is voltam.
Mintha máris
gyászolnám magam –
gondoltam, mikor belenéztem a tükörbe.
Remegő
gyomorral sétáltam be a díszes ajtón, remélve, hogy ők ma távol
maradnak, és nem kell a szemükbe néznem, tudva, mire készülnek.
Sajnos imáim nem találtak meghallgatásra. Bunkó módon ott
terpeszkedett az egész díszes társaság a szokásos asztalnál.
Nem siettem. Amikor sorra került az asztaluk, mértéktartó,
udvarias hangnemben szólítottam meg őket, ahogy a nem túl közeli
ismerősöket szokás. Legalábbis úgy terveztem…
Hú, ez szerintem az eddigi legjobb rész lett. És tényleg sokkterápia - nekem is. :) Remélem Keith hamar megbocsát. Úgy sajnáltam mindkettőjüket :(
VálaszTörlésNa, most fogom csak igazán számolni a napokat szombatig!
Hú, a mindenit, de gyors voltál! :-) Máskor én szoktam számolni a napokat a véleményedig. :-D
VálaszTörlésSzóval szerinted sikerült kellően felborzolnom a kedélyeket. Ennek örülök. :-D
Azt hiszem, azzal nem árulok el túl sokat, ha azt mondom, Keith kemény dió. :-/