2013. április 6., szombat

ZOE – 11. rész

Sokkterápia

Chris támogató karjain csüngve léptem ki a szabadba, és abban a pillanatban tényleg úgy éreztem, hogy ennél rosszabbul már nem is lehetnék. Remegtem és alig bírtak el a lábaim. Follow megjegyzésének hatására tudatosult bennem a kihallgatott beszélgetés jelentése. Amikor zajt hallottam a hátunk mögött, automatikusan hátra lestem. Luis és egy ismeretlen férfi – feltehetőleg Dick – állt a lépcső tetején, de nem minket néztek. Tekintetüket arra a nagy ablakra függesztették, ahonnan nem rég még a medencét szemléltem. Az ablaküveg mögött Mr. Follow biccentett egyet, mire ők betanított állatok módjára visszasétáltak a házba.
Nem tudom, Chris észrevette-e a közjátékot, mindenesetre úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Beültetett az autóba, megkerülte, ő is elfoglalta a helyét és indított. Dühösnek tűnt. Ha úgy vesszük jogosan mérges rám. Nem hiszem, hogy túl gyakran fordulna elő, hogy a nagy Anthony Follow meginvitálja a „testőrét” és annak barátnőjét. Félve sandítottam fel rá.
– Ne haragudj – mondtam halkan. – Nagyon dühös vagy rám?
– Rád? – vetett rám egy gyors, kérdő pillantást. – Miért lennék dühös rád?
– Elszúrtam a lehetőségedet, hogy bevágódj Follow-nál.
– Jobban is elsülhetett volna, az igaz, de nem vagyok rád mérges. Csak nem értem ezt az egészet. – Halk morfondírozásba kezdett, mintha csak önmagával akarta volna megvitatni a dolgokat. – Mi értelme volt ennek a bájolgásnak? Mit akarhatott tőlem az öreg? És miért gondolhatták Luisék, hogy esetleg meg kell akadályozniuk a távozásunkat? Lehet, hogy rájöttek…
– Ugyan már! Nem hiszem, hogy ilyen ellenségesen reagálnának, csak azért, mert meleg vagy – szakítottam félbe.
Ezek szerint ő is észrevette a hátunk mögött lezajlott néma párbeszédet. Ami azt illeti, én sem láttam értelmét ennek a meghívósdinak. Bár, ha azt vesszük, hogy Follow a raktárban is ott volt, hogy személyesen is találkozzon a rendőrrel, lehet, ez egyfajta előjáték nála – gondoltam keserűen. Chris váratlan kitörése akasztotta meg a gondolatmenetemet.
– Áh! Meg fogok bolondulni, ha ez így megy tovább! Én nem… – de őt is megzavarták. – Tessék – szólt bele zord hangon a telefonba. – Máris – és már le is tette. – Nem gond, ha beugrunk hozzám, mielőtt hazavinnélek? Persze, ha nagyon rosszul érzed magad…
– Nem, annyira már nem vészes. Nem tudom, mi lehetett ez, de már jobban vagyok – válaszoltam nyugodtságot erőltetve magamra.
Néhány némán eltöltött perc elteltével megálltunk egy ház előtt, amelynek az ablakában „Eladó” felirat virított. Kérdőn néztem rá, mire legyintett, és betessékelt az ajtón. Azonnal megértettem. A lakás, egy ágytól és néhány kartondoboztól eltekintve, szinte teljesen üres volt. Odasétált az ablakhoz és letépte a papírt az üvegről.
– Foglalj helyet – mutatott az ágyra, lévén az az egyetlen bútor. – Sajnos nem tudlak megkínálni semmivel, de nagyon gyors leszek. Egy perc és mehetünk tovább – azzal átvágtatott egy másik szobába.
Halk kattanás, majd zúgás, csipogás. Számítógép – konstatáltam. Csak ültem ott és átfutott az agyamon, hogy talán most kellene lelépnem. Ki tudja, lesz-e még lehetőségem rá, hogy elmeneküljek? De mire elhatározásra jutottam és felálltam, már jött is vissza.
– Elnézést, csak szóltak, hogy nézzem meg a mailjeimet. Már mehetünk is.
A kocsiba visszaülve megint úrrá lett rajtam a pánik. Újra remegni kezdtem és karjaim önkéntelenül fonódtak össze mellkasom előtt. Azonnal észrevette a változást.
– Fáj valamid? Megint rosszul vagy? Ne vigyelek inkább kórházba? Ez elég komolynak tűnik – aggodalmaskodott.
– Nem – motyogtam –, mindjárt jobban leszek.
Kétkedve pillantott rám, de nem erősködött.
Amikor egyik kezét felemelte a kormányról és felém nyúlt, ösztönösen elhúzódtam az érintése elől. Nem mertem ránézni, nehogy kiolvassa a szememből a rettegést. Azt sem engedtem, hogy kisegítsen a kocsiból, és a liftben is az egyik sarokba kuporodtam.
– Ki vele, mi ez az egész! Miért viselkedsz hirtelen úgy, mintha leprás lennék?! – fakadt ki értetlenül.
– Csak rosszul vagyok – védekeztem gyenge hangon.
– Igen, azt látom, de ez nem magyarázza, hogy miért félsz tőlem? Valamiről lemaradtam?
Megállt a lift és fellélegezve siettem az ajtóhoz. Persze, megint nem tudtam kinyitni. Fene ebbe a kártyába! Amikor azonban végre feltárult az ajtó, még Chrisről is megfeledkeztem. Elképedve bámultam a felforgatott lakást. Minden szétdobálva, felborogatva, az új díszpárnáim szétcincálva hevertek a padlón. Megkövülten álltam az ajtóban, míg Chris nekem nem ütközött.
– Jézusom, mi történt itt? – beljebb tolt, és bezárta az ajtót.
Fegyverrel a kezében végigsétált a lakáson, majd amikor visszatért eltette a pisztolyt és hozzám lépett. Még mindig ugyanott álltam, mintha gyökeret eresztettem volna. Átkarolta a vállamat és elvezetett a kanapéig. Ezúttal nem tiltakoztam. Nem volt hozzá erőm.
– Mi folyik itt, Zoe? Van ennek valami köze a hirtelen jött rosszullétedhez? – mutatott körbe a felforgatott lakásban.
– Nem tudom. – mondtam kábán.
– Szét kellene nézned, nem tűnt-e el valami, bár azt hiszem, itt nem az volt a lényeg. – Beszéd közben felemelt a földről egy épnek tűnő díszpárnát, mire a töltet nagy része a lába elé hullott a hátoldalon vágott hatalmas résen. Tanácstalanul tárta szét a karját, a széles mozdulattal felölelve a romhalmaz egészét. – Ki gyűlöl téged ennyire?
– Honnan veszed, hogy nem sima rablás volt vagy, hogy nem miattad jártak itt? Te vagy a bűnöző, nem én – kezdtem kicsit magamhoz térni a sokkból.
– Ad egy: egy sima betörő nem rongálta volna meg ennyire a kéglit; ad kettő: nem hozzám törtek be; ad három…
Kopogtak.
Úgy rezzentem össze, mint akit kígyó mart. Chris maga mögé tolt és, kezében az immár elmaradhatatlan pisztollyal, feltépte az ajtót.
Bár nem láttam ki mögüle, elég volt levegőt vennem, hogy megismerjem a látogatót. Még mielőtt Chris megakadályozhatta volna, félrelöktem és gondolkodás nélkül Keith nyakába ugrottam.
– Keith! Hála az égnek, hogy jól vagy! Ne merészelj még egyszer így eltűnni, betegre aggódtam magam! – De ő nem engem nézett, hanem meredten bámult a hátam mögé.
A szétvert lakás problémája azonnal parányira zsugorodott. A francba! Tiszta hülye vagyok! Épp most rángattam bele Keith-t is ebbe az őrületbe. Egyszerűen úgy kellett volna tennem, mintha nem ismerném – ostoroztam magam, miközben arra vártam, melyikük fog hamarabb robbanni. A detonáció azonban váratott magára.
– Keith!
– Chris!
– Te ismered Zoet?
– Te ismered Dakotát?
– Kit? – visszhangozták mindketten.
Padlót fogtam.
– Ti ismeritek egymást? – néztem egyikről a másikra.
– A bátyám…
– Az öcsém… – jött megint egyszerre a felelet, miközben mindketten rám kapták a pillantásukat. majd újra egymásra.
– Ő az a lány aki…?
– Na, ebből elég! – elégeltem meg az „egyszerre beszélünk” című műsorszámot. – Magyarázatot kérek! – azzal erélyesen becsaptam a még mindig tárva nyitva álló ajtót. A mellette kiakasztott fotó végleg megadta magát a gravitációnak és csörömpölve a földre hullott, de egyikünk sem foglalkozott vele.
– Te kérsz magyarázatot? Mintha nem említetted volna, hogy vetélytársam akadt! – vont kérdőre Keith gúnyosan.
– Mert nem is – jelentettem ki határozottan, mire jelentőségteljesen Chrisre nézett. – Ő nem… Ez csak… – dadogtam. Nem tudtam, hogyan magyarázhatnám el neki anélkül, hogy elárulnám Chris titkát.
– Ó, értem már! – csapott a homlokára, mint aki megvilágosult, de a mozdulatból éppúgy sütött a gúny, akár a hangjából. – Ez csak munka. Ugye ezt akartad mondani? Hogy én mekkora egy barom vagyok! – Elkapta rólam a tekintetét, mintha még a látványomtól is megundorodott volna.
Ekkor tűnt fel neki a felfordulás. Elkerekedett szemekkel nézett vissza rám és újra szóra nyitotta a száját, de velem együtt a szorosan mellettem álló Chris is ismét a látóterébe került. Fájdalmas grimaszba rándult az arca, megfordult és szó nélkül elrohant. Az ajtó hatalmas csattanással vágódott be mögötte.
Elhűlve bámultam utána.
– Mi ez, valami sokkterápia?! – fakadtam ki. – Még magamhoz sem tértem az egyikből, máris itt a következő…
– Sajnálom – nézett rám bűnbánóan Chris. – Miért nem mondtad el neki, hogy valójában miről van szó?
– Megígértem, hogy senkinek nem árulom el a titkodat. Tartom a szavam. – „Te meghibbantál” tekintetet vett rám, mire keserűen hozzátettem: – Ráadásul időt se nagyon hagyott rá. De mégis mit meséltél te neki rólam, hogy így kiakadt?!
– Csak annyit mondtam, hogy van egy szuper csaj a törzshelyünkön, akit kimentettem egy tahó karmai közül, ezért mostanában sok időt töltünk együtt.
– Nagyszerű, most azt hiszi, összejöttem a tulajdon bátyjával!
Chris csak a fejét ingatta.
– Szóval te vagy az a bizonyos Dakota a raktárból, aki szembeszállt egy gyilkossal és a tomboló hurrikán sem riasztotta vissza, de elfutott a hatóság emberei elől – szólalt meg végül.
– Szívesebben lennék továbbra is Zoe.
– Viszont így már értem az üzenetet – fordult elgondolkodva a fürdő felé.
– Miféle üzenetet?
– Van valami, amit látnod kell. – Gyengéden megfogta a könyökömet és a fürdő felé irányított. – Ez győzött meg végképp arról, hogy nem sima betörés történt.


A kivilágított helyiségbe lépve azonnal földbegyökerezett a lábam. Meg kellett kapaszkodnom az ajtófélfában, hogy el ne vágódjak. A mosdó feletti tükrön vörös felirat virított ismerősen csálé, nyomtatott betűkkel: „Dakota, te ribanc!”
Nem, az nem lehet! Nem tudhatja, hogy itt vagyok!
Megtántorodtam, a falak dőlni kezdtek és a szoba ringlispílként forgott velem. Minél inkább küzdöttem a levegőért, a tüdőm annál kevesebbet tudott befogadni, mintha satuba fogták volna a mellkasomat. A szívem vergődve próbált elférni bordáim szorításában.
Chris egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, ahogy – szerencsére – a kezét sem. Azonnal felismerte a pánikroham jeleit.
– Zoe, nézz rám! – kiáltotta, majd amikor nem reagáltam, alaposan megrázott. – Nézz rám, figyelj a hangomra…
Eljutottak ugyan hozzám a szavai, de mintha csak kívülről láttam volna magamat, nem voltam ura sem a hangomnak, sem a testemnek, képtelen voltam válaszolni.
Váratlanul lecsapó meleg ajkai életet leheltek jégszoborrá dermedő testembe, cenzúrázatlanul sokkoló kijelentése pedig az agyamra borult sűrű pókhálón szakított rést: – Zoe, keféljünk egy hatalmasat!
Mintha a fulladás pillanatában kirántottak volna a vízből, úgy bukkantam újra tudatom felszínére. Még tele sem szívtam a tüdőmet az éltető oxigénnel, máris kirobbant belőlem a döbbenet.
– Hogy mi van?! – hörögtem.
A válasz megkönnyebbült nevetés volt csupán, majd éreztem, hogy hideg, nedves valami terül a tarkómra.
– Ülj le. – Szelíd erőszakkal letolt a földre, hátamat a kádnak vetette. – Egy pillanatra elengedlek. – Kezének biztonságot nyújtó szorítása eltűnt, de még mielőtt ismét kiborultam volna, ott guggolt mellettem újra. – Idd ezt meg.
Megitatott, mint egy magatehetetlen beteget, de nem tiltakoztam. Jól esett a hűvös víz.
– Hogy mondtad? – kérdeztem még mindig rekedten, mikor végre újra rendes ütemben vert a szívem és erőlködés nélkül meg tudtam szólalni. Készakarva nem néztem a tükör felé.
– Valahogy ki kellett, hogy zökkentselek – nevetett fel zavartan.
– Egyéni módszereid vannak.
– Nem szívesen pofoztalak volna fel és ez ugyanolyan hatásosnak tűnt. Jobban vagy?
– Igen, azt hiszem. Kérlek, töröld le a tükröt.
– Azt nem, de gyere, kimegyünk innen. – Újra álló helyzetbe húzott és vigyázva, hogy köztem és a tükör között helyezkedjen el, kitámogatott a katasztrófa sújtotta nappaliba. – Tudod ki tette. – Nem kérdés volt, magabiztos kijelentés.
– Nem – néztem rá riadtan. – Ő nem lehetett.
– Ki az az ő?
– Az apám – nyögtem tehetetlenül, bár már magától a szótól felfordult a gyomrom.
– Miért tenne ilyet az apád?! – Arcán pillanatnyi döbbenet futott át, majd ingerülten legyintett egyet. – Majd később, most van nagyobb problémánk is. Miért nem szóltál a raktárról és Keithről?
Félve néztem fel rá, a düh vagy a csalódottság jeleit kutatva az arcán, de mindennek nyomát sem láttam rajta.
– Nem akartam, hogy kiakadj, amiért találkozgatok valakivel, veszélyeztetve ezzel a terveidet, és belekeverni sem szerettelek volna.
– Belekeverni?! De hisz a főnökömet láttad abban a raktárban! Nem inkább arról van szó, hogy féltél elmondani?
Lassan hátrálni kezdtem, amint kimondta a főnök szót. Már megint teljesen elfelejtettem, hogy ő elvileg a rossz csapatban játszik.
– Ezért félsz tőlem – esett le neki, rémült reakcióm láttán. – Nagyon jó színésznő vagy, hallod-e? – nevetett fel kurtán. – Szikrányi félsz sem látszott rajtad, amikor köztünk ücsörögtél nap, mint nap. Akkor most hirtelen miért?
– Egészen ma délutánig fogalmam sem volt róla, hogy akit akkor láttam, az Follow volt – magyaráztam, majd még jobban elsápadtam, ahogy eszembe jutott a kihallgatott beszélgetés.
Falnak ütköztem. Egy percig csak meredtem rá, mielőtt sápadtan lecsúsztam volna a földre. Hiába menekülök. Nem mindegy, mikor történik meg, most vagy néhány óra múlva?
– Megint rosszul vagy? – Aggódása annyira igazinak tűnt.
– Leszek még rosszabbul is – válaszoltam elhaló hangon, magam elé bambulva, majd újra a tekintetét kerestem. – Én vagyok a belépőjegyed a bandába. Téged ér a megtiszteltetés, hogy kinyírj. Hallottam, ahogy Luis és az a másik erről beszélnek – mondtam fásultan.
Egy pillanatra megdermedt, mielőtt az ajtó felé indult volna, majd visszafordult és ismét felém tett egy tétova lépést, mint aki nem tudja, mit is kellene tennie. Végül a távozás mellett döntött.
Nagyszerű, se Keith, se Chris – itt van viszont a maffia és az apám. Bár, azt hiszem, apám most a legkisebb problémám. Legalább választhatok, hogy ki öljön meg. – A hisztérikus vihogás volt az egyetlen, amire ebben a helyzetben képes voltam.
Csak ültem ott és bámultam magam elé. A megbolygatott lakás már nem is érdekelt. Mit izgassam magam miatta? Valószínűleg úgyis már csak óráim vannak hátra.
Kavarogtak a fejemben a gondolatok.
Majdnem sírva fakadtam, amikor rájöttem egy nyilvánvaló összefüggésre. Ha Keith Chris testvére, akkor mégsem véletlenül volt ott a raktárépületben. Ekkora véletlen nincs. Lehet, hogy éppen tőle tudták meg Follow emberei, kit kell keresniük. De miért nem iktattak ki már korábban? Számtalan alkalma lett volna rá. Kivéve, ha tényleg megkedvelt, és mégsem ő árult el. Ez megmagyarázná féltékeny kirohanását és hogy miért figyelmeztetett, miután kinyírták a rendőrt a kórházban. Viszont akkor megint marad a kérdés, honnan tudták meg, hogy én voltam ott. És hogyan jöttek rá, hogy Dakota és Zoe egy és ugyanaz a személy?
Teljesen összezavarodtam. Egyetlen világos gondolatom volt, aminek tényszerűségéhez nem fért kétség, és ami jelen pillanatban egyáltalán nem volt felemelő felismerés: Keith tudja, hol van Cathy!
A szoba fokozatosan homályba borult körülöttem, mégsem mozdultam. Amikor Becky néhány óra elteltével betoppant, még mindig ugyanott gubbasztottam, édesanyám altatóját dúdolgatva.
– Szent Isten, Zoe, jól vagy? Mi történt, megtámadtak?
– Nem – néztem fel rá kábán. – Nem voltam itthon.
– Hála az égnek! Hívtad már a rendőrséget?
Válaszként megráztam a fejem, de az sem ártott volna, ha egyúttal helyrerázom a gondolataimat is. – Használhatom a számítógépedet?
Kikerülve őt, megindultam az ajtó felé. Meg se néztem, hogy az enyém megvan-e, ép-e. Biztonságosabb, ha idegen gépet használok.
– Persze, de előbb fel kellene hívnod a rendőrséget – akadékoskodott.
– Fontosabb dolgom van. Én levelet írok, te értesítsd a zsarukat, ha muszáj.
Beckynél azonnal leültem a modern kis kütyü elé, és létrehoztam egy új email fiókot. Üzenetem rövid volt és lényegretörő.

„R.,
Bajban vagyok! Kérlek, gyere el hajnalban, zárás előtt a KisS-be!
D. V.
Ui.: Ha nem jönne össze a találka, mondd meg a nővérednek, vigyázzanak a húgomra.”

Elküldtem az e-mailt és imádkoztam. Mást nem nagyon tehettem. Most voltam csak igazán hálás Elizabeth-nek, amiért annak idején megszállottan követelte, hogy eltegyem a húga elérhetőségeit. Az életem Rachel kezében volt. És talán Cathyé is – el kell tűnnie az iskolából.
Kedvetlenül és idegesen készültem az esti műszakra. Beckynek kellett kisminkelnie, annyira remegett a kezem.
– Biztos, hogy dolgozni akarsz ma? – kérdezte vagy huszadszor.
– Mindenképp! Egyrészt, addig sem leszek egyedül, másrészt, legalább eltereli a figyelmemet. Nyugi, nem lesz semmi baj. Egy tequila kezdés előtt, és minden rendben lesz – kacsintottam rá.
Valójában volt még egy okom. Egyszerűen úgy gondoltam, hiába bujkálnék, úgyis rám találnának, és nem akartam megadni nekik azt az örömöt, hogy rettegni lássanak.
– Oké, ahogy akarod, de esküdj meg, ha bármi baj van, azonnal szólsz!
Ünnepélyesen esküre emeltem a jobbomat, de közben a hátam mögött keresztbe fontam az ujjaimat. Na persze, majd még őt is belerángatom!
A rendőrök megszállták a lakásomat. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy Becky épp nem volt jelen, amikor megérkeztek, így nem kellett magyarázkodnom a kétféle név miatt – bár azért gyorsan kifundáltam, hogy ha felmerül a dolog, azt mondom, a Zoe a művésznevem. Plusz pont a zsaruknak, mert nem tettek fel rázós kérdéseket. Ezt valószínűleg annak köszönhettem, hogy a felirat a tükrön és a munkám együttesen teljesen tévútra vitte a nyomozást – én meg persze hülye lettem volna visszaterelni őket a vakvágányról.
Viszont nem engedték, hogy akár a legszükségesebbeket is kihozzam, ezért Becky „jelmezei” közül kellett választanom. Kikaptam a legelső darabokat a szekrényéből, amik a kezembe kerültek. Fekete szerelés volt, egy elől végig fűzős topból és a mininél is minibb, selyem masnival díszített, rakott csípőszoknyából álló együttes. Ehhez fekete cipő, fekete smink és készen is voltam. Mintha máris gyászolnám magam – gondoltam, mikor belenéztem a tükörbe.
Remegő gyomorral sétáltam be a díszes ajtón, remélve, hogy ők ma távol maradnak, és nem kell a szemükbe néznem, tudva, mire készülnek. Sajnos imáim nem találtak meghallgatásra. Bunkó módon ott terpeszkedett az egész díszes társaság a szokásos asztalnál. Nem siettem. Amikor sorra került az asztaluk, mértéktartó, udvarias hangnemben szólítottam meg őket, ahogy a nem túl közeli ismerősöket szokás. Legalábbis úgy terveztem…



Folytatása következik!

2 megjegyzés:

  1. Hú, ez szerintem az eddigi legjobb rész lett. És tényleg sokkterápia - nekem is. :) Remélem Keith hamar megbocsát. Úgy sajnáltam mindkettőjüket :(
    Na, most fogom csak igazán számolni a napokat szombatig!

    VálaszTörlés
  2. Hú, a mindenit, de gyors voltál! :-) Máskor én szoktam számolni a napokat a véleményedig. :-D
    Szóval szerinted sikerült kellően felborzolnom a kedélyeket. Ennek örülök. :-D
    Azt hiszem, azzal nem árulok el túl sokat, ha azt mondom, Keith kemény dió. :-/

    VálaszTörlés